Irodalmi Szemle, 1977
1977/7 - Batta György: Színek Fábry Zoltán portréjához I. Rész
lány vagy asszony ment el az ablaka előtt, jól megnézte, s addig követte a tekintetével, míg el nem tűnt az út kanyarulatában. Ritkán járt mulatságba; olykor táncolt is, de sohasem nővel, hanem egyedül és nagyon Jól. Sokat segítettem neki kéziratokat számozni és szétküldeni dedikált könyveit. Az Európa elrablásából száz példányt küldött szét! Élete alkonyán este hét és nyolc kö zött elvárta, hogy ott legyek és elmeséljem, mi történt aznap a faluban. Rákényszerített bennünket is az olvasásra. Nekünk való könyveket és újságot adott. Nagyon szeretett énekelni. Sétáltunk például a patakparton, s egyszercsak javasoltuk: daloljunk egyet! Énekeljünk, örült meg az ötletnek, s már zengett is a dal: remek hangja volt. Karácsonykor — akármilyen nagy volt a hó — átjött vacsorázni hozzánk. Utána közö sen énekeltünk, gyertyánál. A régi szokásokat nem szabad feladni, ami szép, ápolni, őrizni kell, hangoztatta. Szilveszter estén mi mentünk hozzá, ekkor ő kínált meg egy kis itókával. Mindig volt egy kis jó bora. Nagyon élvezte az italt, de mértékkel fogyasztotta, majd ásványvizet ivott utána. Várta a disznóöléseket is, pedig diétázott, de ilyenkor nem bírt ellenállni; délután inkább nem evett, hogy este megkóstolhassa a disznótorost. Ifjúkorában darabokat rendezett a helyi műkedvelőknek. Általában szerelmes drámákat tanított be a fiatalokkal. A falubeliek szerették emiatt is. A jelmezeket Kassáról kölcsönözték. Vasárnap délelőttönként szimfonikus zenét hallgatott a rádióból. Ilyenkor az; ebédidőt sem tartotta be! Reggel nyolckor vittem neki a reggelit. Ha öt percet késtem, méltatlankodott: hol voltál eddig? Ha öt perccel előbb toppantam be? Korholt: még nem vagyok kész a munkámmal, még nincs nyolc óra. (Ilyenkor osztotta szét tálcájára aznapi gyógyszer- adagját.] Ha betegeskedett, óránként mentem át megnézni. Az ebédet mindig akkor fogyasztotta, ha bejött a negyedkettes busz. Ha a busz késett, ő sem ebédelt, mert nyugodtan akart enni, és ha vendég érkezett volna, esetleg kizökkentette volna. Annyira érdekelte minden, hogy még az is feltűnt neki, hogy az egyik asszonynak műkontya van, de nem áll jól, legalábbis neki nem tetszett, ezért nem nyugodott addig, amíg meg nem tudta, hogy van szlovákul a „műkonty” és meig nem mondta véleményét a hölgynek, aki ezen elmosolyodott. „Szeretett Fábry Zoltán író elvtárs! Hogy bátorkodom soraimmal felkeresni, bocsánatát kérem. Nem vagyok tollforgató ember, egyszerű munkás vagyok, egy a sok közül. Amit írok, úgy írom, ahogy a szívem diktálja. Én indítottam el az illegális munkát 1938-ban a dobsinai és rőcei járásokban. Nagy szükségünk lett volna az ön személyes segítségére, de sokat tettek az írásai is. Ön a szlovenszkói magyar dolgozók Gorkija. Én az ön írásaiból merítettem hitet. Különösen a Fegyver s vitéz ellen címűből, amely azóta is közkézen forog. Igen nagy örömömre szolgált volna Stószon csak egy pillanatra is megállni és beszélni önnel, látni önt. Az utamba eső magyarlakta községeket szerveztem. A csüggedőket bátorítottam. Rozsnyóról is vittem a rezolúciót Steiner elvtársnak. Az első köztársaságban előfizetője voltam a Korunknak és az t?ínak, valamint a Napnak. Az ön írásait gondosan kivágtam és eltettem nehezebb időkre. Örökbecsű munkájáért e levélben fogadja köszönetemet, hálámat és nagyrabecsülésemet. Hosszú életet, egészséget, sok sikert kívánok önnek.” „Kedves Jóska, sokat gondolkoztam, szabad-e, lehet-e a Batsányira való emlékezést egy ilyen oldalugrással, mint az Illyés Gyula és én üdvözlésemmel megzavarni, elterelni? De most már itt van a program is, ezért a lehető legrövidebben, egyszerűen kell ezt lefolytatni.
