Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - Batta György: Színek Fábry Zoltán portréjához I. Rész

Szövegként ennyit: »Örömmel üdvözöljük az ünnepségünkön megjelent Illyés Gyula kétszeres Kossuth-díjas költőt és a mi Fábry Zoltánunkat. Nem véletlen, hogy itt találkoznak. Batsányi forradalmi örökének, az európai magyarságnak és a szocialista humanizmusnak ők ma a méltó utódai.« És ezután talán el is lehetne hagyni az úttörők virágos köszöntését. Ha mégis ragaszkodtok hozzá, akkor Keresztúryt előadása végén és a szavaló művésznőt első fellépése után ugyanúgy virággal kell köszönteni.

Egyébként változatlanul félek az estétől. Fel fog izgatni. Én a legszívesebben itt, nálam várnám meg Illyést (az üdvözlésbe még mindig be lehet venni F. Z.-t, aki betegsége miatt sajnos nem jelenhetett meg közöttünk), és akkor a szöveg úgy módosulna

— Illyés köszöntése után — és ugyanúgy szerettük volna üdvözölni a mi F. Z.-t, akii azonban a betegsége megakadályozott abban, hogy itt megjelenjen. Nem véletlen, hogy itt találkoztak volna — és most folytatódhat a fenti szöveg. Szeretettel: F. Z.”

Az egyik télen — ezerkilencszázötvenötben — sok hó esett, Zolira szinte rászakadt az amúgy is gyenge tető. Elhatároztuk, segítünk rajta. Összefogtunk, futkostunk, meglel' a pénz, munkához láthattak a debrődi ácsok.

Kijelölték a stószl erdőben a kivágásra engedélyezett fákat, megkezdődött a tetőépítő munka, némi izgalommal, mert favágás közben az egyik derék ács megsérült.

Verejtékezve, sietősen dolgoztunk, hogy a közelítő tél várható támadásait az új tető vissza tudja verni.

Emlékszem, karácsonyestén fejeztük be a munkát; négyezerkilencszázhatvan cserepei adogattunk fel egyenként a magasba. Későre járt, a mesterek megkésve értek haza ünnepi gyolcsba bugyolált családjaikhoz, de a tető végül is elkészült, s szívósan állja az idő rohamait is!

IV. A MŰHELY

/Virágok, madarak, fák és emberek az örökösök/

A nagy alkotók nélkülözhetetlen munkaeszközüknek Irkintik a csendet.

Szinte az is beleépül a költemény finom sejtszövetébe, a drámák épületébe. A madarak pittyenéseivel, rózsák alig hallható sóhajával, elsuhanó felhők selyemzizegésével. patakok cirpelésével lüktető csendet Goethe, Dante vagy Petőfi még ajándékba kapta. József Attila már a sötét függönyű, óriási ablakú, márványasztalú kávéházba menekül a gyilkoló zaj elől.

Ha Illyés Gyula a hazájában, Magyarországon tartózkodik, mindig olyan helyen található, ahol még most is akad egy csipetnyi csend, szemet nyugtató víztükör, gyep zöldje, fák gyümölcse és madárhintáztató karja. Akár a Rózsadombon, akár Tihanyban jártam nála, hatalmába kerített a környezet már-már költészet-izzású hangulata. Mint egy nagy laboratóriumban, alkalmam adódott megfigyelni, mit és honnan tesz versébe vagy prózájába a művész; a balatoni költemények képei, a fák, a víz, a hó százféle szemszögből megörökített mozdulásai itt történtek és történnek évek óta. A Kopaszhegyen álló ház magasából szinte tenyéren tárulkozik a Balaton. Olyan, mint egy nagy kék kagyló, csak föl kell venni, s felnyitható a héja.

Fábry Zoltán betegsége miatt tért vissza szülőhelyére, a fenyő-pagodák közé, de itt nemcsak tüdejére, hanem írásaira is permetezett az ózon.

A stószi csendben sokkal fájdalmasabbak, szívettépőbbek voltak a világ ideérő jaj- dulásai.

Itt most is gyöngyözik a csend, már-már láthatóan.

Az egyik hámor szétmálló fakerekére még mindig zuhog a víz.

Rozsdás vascső köpi a hegyekből idezúduló kritályfolyadékot és a rétnek ez a csodálatos ágyúja úgy lövi vizét egy letört szilvafaágra, hogy az meggyógyul tőle.

Feltételezhető, hogy Fábry sehol másutt nem lelt volna ilyen nyugalmat, termő magányosságot az íráshoz, mint éppen Stószon. Sétái közben le-lekuporodott egy fatönkre, hogy gondolatait kis jegyzetfüzetében lerögzítse.

Könyvtárában minden számára lényeges könyvet és folyóiratot megtalálhatott.

Stószon meg tudta őrizni tiszta egyéniségét, ebbe a közösségbe bele tudott úgy illeszkedni, hogy az annyira sóvárgott békességet és harmóniát magáénak mondhassa