Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - Batta György: Színek Fábry Zoltán portréjához I. Rész

értékesebb emberünk, mert megajándékozott a békére való nevelés szemléletével, az elérhető, megszerkeszthető harmónia hitével. Megtanított olvasni a röntgenfölvételeken, észrevenni a legapróbb torzulást a világ kristályszerkezetén; megtanított rá, hogy őriznünk kell az anyanyelvet, ezt a kozmikus fényben ragyogó, áttetsző, finom köldök- zsinórt, mely által a világhoz kötődünk. Szelíd ember volt, még az is felizgatta, ha megpaskoltak egy gyermeket: ha gyermeksírást hallok, vége a napomnak — mondogatta. Szavaiból úgy izzik a szeretet, mint nyári kövekből a meleg.

(A sűrű hóesésben kinyílik a Fábry-ház melletti épület egyik ablaka és kinéz rajta egy stószi asszony. Szemügyre veszi az autóbuszt, a francia rendszámú autót és bennünket.)

LÄNY Milyen emberek élnek Stószon?

FÉRFI Fábry egyik kortársa, közeli barátja szerint: gyávák, mert sohasem szerették ■a verekedést, az erőszakot. Ez a városka volt az egyik garanciája az író erkölcsi tisztaságának is, mert itt, ebben a környezetben meg tudta őrizni szavai és tettei egyensúlyét. Mondogatta ő maga is: „Sokszor az a művünk, az alkotásunk, hogy miképpen viselkedünk bonyolult helyzetekben. Az író éppen azzal fejezhet ki olykor valamit a legtisztábban, ha nem vet papírra egy szót sem.”

LÄNY Meg kellene ismertetni a világgal ezt az írót. Már állhatatossága miatt is megérdemelné a figyelmet.

FÉRFI A kultúra az ember fotoszintézise. Nélküle elpusztulna, mint napfény nélkül a növényzet. Igen, fel kellene mutatni ezt a béke-rezervátumot!

III. MOZAIKOK

(Töredékek levelekből és beszélgetésekből)

Kassán összejárogattunk. Egyszer, egy kis társaságnak felolvasta elkészült új művét, A vádlott megszólal címűt. Egész este olvasott. Éjjel kettőkor értem haza.

Még azt is feljegyezte, mikor hullott az első hó és aznap kik voltak a vendégei.

Állandó témája volt frontélménye, az a megrázó, az a „gyilkos”; beszélt róla társaságban is. Nem félt senkitől, a véleményét bárkinek megmondta. Kedves, alázatos ember volt, még a társaságban is gyűlölte az erőszakot.

Mindig büszke volt a nagyszobára, amelyben a címeres kályha állt. A magyar címerrel díszes kályhát 1848-ban, a szabadságharc évében fűtötték be utoljára.

Nagyon szerette Schreiber Alicát, gondozója lányát, akit — csakúgy, mint magát — Csacsinak nevezett. Az ember sohasem tudhat annyit, hogy ne legyen csacsi — mondogatta. Egyszer kis versikét írt Alica emlékkönyvébe:

Két csacsi:

Nagy és Kicsi.

Az egyik jó, a másik rossz.

Légy te a jó és én a rossz.

Rügyfakadáskor jártunk nála a kórházban, a virágokon kívül ágakat is vittünk ajándékba. A virágokat a vázába tettük, az ágakat helyszűke miatt ki akartuk dobni, de ő nem engedte, hiszen azok is Stószról valók!

Sokszor vitáztunk volna vele, de ő nem vette fel a kesztyűt: „nekem egészen más a véleményem”.

„Kedves Csacsi, a Nagy Csacsit kedden, augusztus tizenhatodikán operálják epekőre. Ö nem fél, sőt, nagyon izgul, nehogy közbejöjjön valami és elmaradjon a műtét. Kö-