Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - Duba Gyula: Így lett szocialista író Fábry Zoltán

marad más hátra, mint a küzdelem! Harc az irodalom síkján, a magyarság érdekében. Testvérharc.” Ez már józanul, mérséklettel, fogalmazott, de nyílt hadüzenet. írónk célja átgondolt és megfontolt, szükségszerű: „Az egyenletből ki kell küszöbölni azt a magyarságot, amely az irodalompolitikával identikus, és behelyettesíteni azt a magyarságot, melynek megvan az ereje, hogy az irodalom örök művészi, örök emberi gyújtópontjában állítva — emberit, művészit, értéket alkosson... küzdeni a hamis, bűnös nacionalizmus ellen, mely az irodalompolitikában a kényelmes igazolás eszközét vélte megtalálni, mely így nem más, mint az irodalom elejtése és ugyanakkor a magyarság értékének lebecsülése.” írásának szinte minden sorát idéznünk kellene, hogy gondolatai helyett kapjanak a nemzetiségi tudat klasszikus értékei között. Már a jövőbeli útja is látható: „irodalmunk iránya — európai.” Az „irodalom, mint eszköz” patenttel szembehelyezi az esztétikát. Az irodalom kell hogy kibírja a kritikát és „... a legnagyobb szégyen, az életképtelenség legszomorúbb jele, ha ettől az egyetlen biztos művészi feltételtől félteni kéne — magyarságunkat.” Nem szűkkörű, háztáji gondolatok ezek, Fábry a problémát egyetemes nemzeti keretek közé helyezi és példaként a Nyugatra hivatkozik, az európai irányú magyar írásbeliség képviselőjére; „öngyilkosság lenne az egyhelyben topogás”, amikor a „hátunk mögött a Nyugat”. Annyira fontosnak tartja az európai szellemi orientációt — „létkérdés, a menekülés útja és feltétele” —, hogy mindjárt kifejti róla elképzeléseit: „irodalmunk csak akkor lehet európai, ha kultúránk vágyunk, célunk összeesik azzal az Európával, mely Trianonok, tankok és Spenglerek dacára a saját talaján újra és megintcsak élni akar.” Valószínűleg nem tévedünk, ha úgy véljük, hogy írónk itt elsősorban a német expresszionizmus valóságkapcsolódású — nem az üres formalizmusba torkolló s ebben kimerülő — vonulásának világ- és életigenlő eszményeire gondol, amelyek később belenőttek az európai szocialista mozgalmakba, erősítették azokat vagy — mint a szovjet irodalom esetében — egyenesen beléjük olvadtak. Az ösztönökben és idegekben, tudata alatt — s egyben talán a történelmi valóság mozgásába rejtőzve — ilyen koraiak Fábry Zoltán szocialista eszmélései, és életútja későbbi szakaszainak ismeretében nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy együtt fejlődött és nőtt fel a magyar szocialista gondolkodással.

A tárgyalt időszakban — 1923—24 — már kirajzolódtak és megállapodtak az űj Közép-Európa nemzeti élettereinek mozgásformái, mondhatnánk: helyre állt az új rend. Bizonyos tétova kommunikációs folyamat a magyar kisebbségek között is megindul, egy napon a posta az erdélyi Keleti Újságot hozta el írónknak. Ebből a lapból tájékozódott először az ottani helyzetről és felsóhajtott: boldog erdélyiek! Náluk jobbak az alkotómunka esélyei, már eddig is igazi eredmények-értékek születtek, a hatalom viszonya a kisebbségi kultúrához megértőbb és bensőségesebb, aztán elkeseredik: „Nem a hatalom urai, nem a csehek, de az üzlet, önérdeküket álcázó, kvaterkázó, magyar szegények filléreivel uraskodó hangos lapcsinálók rúgnak belénk.” Egyéniségének egyre kristályosabb csúcsa lesz a régi „magyar úri” világ anakronisztikus maradványaival való szembenállás, s így egyre mélyebb szakadékot váj maga és a hivatalos irodalompolitika közé. Konok és meggyőződéses céltudatossága már érleli kirekesztettségét, mely később majd új eszmei közösség keresésére készteti. Fájó személyes sérelmek érik, egy kritikája „példátlan, csaló csonkítással” jelenik meg. Helyzetét mai politikai terminológiával így rögzíthetnénk: fejlődése egyre élesebben szemben állt a korabeli reakcióval. Eszmei alapállása még tisztázatlan, de céljai már egyértelműek: humánus, közösségi eszmék

— testvér — védelmében harcolni minden regresszió ellen. A fogalmat szó- szerint kell vennünk, mert a harc Fábry magányában gigászi küzdelemmé tornyosult. írónk már régóta ingerelhette a megbíráltakat, s a visszavágás nem váratott sokáig magára, a reakciós Kassai Üjság 1924 februárjában közzétette Legenda a stószi vadászról című pamfletját: „Előre kell bocsátani, hogy a legenda hőse nem tévesztendő össze a hasonló nevű stüszi vadásszal, aki mégiscsak volt valaki. A stószi kezdetben nem volt senki. Még senki sem volt, mert a szofisták szerint a »senki« is valaki, márpedig a stószi vadászt csak alapos vegyelemzéssel lehet megkülönböztetni a levegőtől . .És így tovább arról,