Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - Duba Gyula: Így lett szocialista író Fábry Zoltán

életű fiatalember egyéniségében, aki csupán a saját valóságérzetére és erkölcsi ítélőkészségére támaszkodik.

Felmerül mostmár a kérdés: milyen hát az új irodalom helyes iránya? Hogyan történjék az emberiséggel szembeni felelősség kiteljesítése? A válasz Fábry Zoltán emberségének és írói erkölcsének egész életére — és egyetemes értelemben — érvényes kulcsfogalmával azonos: „Igen, a háború az embereket, kik eddig a művészetben csak az élvezetet keresték, épp a művészet által fogja emberré változtatni.” A gyilkos élmény, mint később fogalmazta meg háborús tapasztalatait, egy életre belérögződött és meghatározta írói-szellemi programját. S már a kezdet kezdetén segítette szavait a lenyűgöző hangú előd, a nagy példakép és halálig ható, szellemi, erőforrás; megszólal Ady Endre, hogy pon tót tegyen az előadás végére, olyan pontot, amely nem lezár, hanem, a jövőbe mutat:

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Az élet él és élni akar ...

S már semmi nem következhet, a lobogószemű próféta elköszön közönségétől és elhagyja a történelmi idők távolában álló kassai szónoki emelvényt: „Engedjék meg, hogy az őrzők büszke, szép emberhitével búcsúzzam önöktől.”

2

Láttuk a bontakozó és világgá tárulkozó művész emberiességét, nézzük most meg a társadalmi problémákkal küzdő közíró és közösségi gondolkodó első habozó lépéseit. Ritka nagy pillanat tanúi lehetünk: az erkölcsös és tiszta kritikai hang születésénél leszünk jelen. Marxisták lévén, a pillanatnyi adottsá gok nem látszanak a számunkra kedvezőeknek: írónk tiszta emberségében is idealista még, és eszmei értelemben véve környezete, a munkahelye: polgári világ. Első közlője, a kassai Esti Újság, később a Kassai Napló, majd évek múlva a pozsonyi Reggel liberális polgári lapok. Nem kimondottan reakciósak, de attól távol állnak, hogy szocialisták legyenek. Nem is szólva a Prágai Magyar Hírlapról, amely a kormány hivatalos ellenzékének a lapjaként indult és nemsokára írónk hatalmas és kérlelhetetlen ellenfele lett.

Dolgozatunkat most annak vizsgálatával folytassuk, hogyan találkoztak Fábry Zoltán expresszív művészi eszményei a konkrét társadalmi valósággal, hogy a konfrontációból szellemi szintézis útján az írói egyéniség vonásai és művészi program szülessenek. Korábban felvillant már előttünk az 1922. július 30-i kassai incidens árnya, melynek következtében Fábry vezércikkben vállalt sorsközösséget a magyar kisebbséggel. Az eseményekről szóló újsághír: „Kassán a magyarság, iskolasérelmeinek orvoslására, nagy népgyűlést tartott. Cseh »felelőtlen« elemek úgy elmérgesítették a dolgot, hogy a rendőrség a katonasággal karöltve feloszlatta és szétkergette a gyűlést.” Fábry írása a Kassai Naplóban nem egyenes tiltakozás: tűrésre, visszahúzódásra és munkára való felhívás. A különb ember jogainak, a jobb, a tisztább, az igazabb ember jogának a hangsúlyozása. „A kirúgottak ereje: az erősítő csend, melybe belehull az élő szenvedés. Réteg rétegre halmozódik, minden réteg egyformán az átvett tűztől izzik. Acélos keménységgé. Páncéllá.” Szenvedélyesen fölcsapó, expresszi'/ érzelmi telítettségű szavak közegében vállalja elhivatott szerepét: „A hegyen állok, hogy mindenki hallja... Munka, Munka, Munka!” Három hónappal előzte meg ez az írása az előző fejezetben ismertetett, programadó előadását, és maga az élmény minden bizonnyal meghatározó erővel kényszerítette őt az elvont irodalmiságtól a konkrét, tényközpontú állásfoglalások és közírás felé: a jogok fogalmával és a jogtalanság gyakorlatával találkozott. Jogérzékének nyomon következő további mozdulása hetyke címbe öltözött: Elünk ám még, cimbora. Apropója a történelem. Pétain tábornok, a „győző” Prágába látogat, katonák tárgyalnak szabadságról és kultúráról, de megszólal az író: az élei szót nem ejtik ki, erről hallgatnak, mert „az élet többé már nem lehet üres