Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - Duba Gyula: Így lett szocialista író Fábry Zoltán

szó, mert sokáig volt katonás ... emberpusztító halál.” A népek „az igazság idejét várják”. Nem tud bántani, még csak szkeptikus: „Kultúra, szabadság: ahogy akarom... Kultúra: buta, féltő, merev, kínai fal, a magyar betű, a magyar könyv száműzetése — a szépség, igazság, tudomány ne szállhasson magyarokhoz ..Nem szereti a katonákat: „Amikor hozzám ér a szavuk, látom a fejlövésesek utolsó, örömtelen ugrását a nap felé.” A történelemmel szembenézve nem hallgathat az író, szól, de közben érzi tehetetlenségét, melyet öncsaló hetykeség mögé rejt: élünk ám még, cimbora. És a gyengébbek örök hitének erkölcsi bástyái mögött már-már boldogan felnevet: „Én vagyok a jobb, a szebb, az igazabb ... mert csak ember vagyok.” Bizony már ekkor idegenül nézi a katonákat, mert nem szereti a hatalmat, melyet azok képviselnek.

A jövendő harcterek azonban nemcsak kívülre nyílnak, a külső világ fenyegető erői felé, hanem immár befelé is, a népét-közösségét rontó mozdulások irányában, az író figyelme differenciálódik és kiszélesedik, egyénisége gazdagodik. Már a kassai előadásának volt egy rövid kitétele, amelyben nehezményezte, hogy a kulturális intézmények a tömegízlést szolgálják ki, a színház közkívánatra a Vengerkákat játsza, a könyvkereskedések kirakatában pedig Courts-Mahler könyvei csábítják a gyanútlan vevőt. Most az irodalom védelmében igazságérzetből és erkölcsi indítékokból szól egy aktuális költészeti probléma kapcsán: Márai Sándornak Fehér egerek a kirakatban című verse miatt Inczinger Ferenc kisebbségi költő mély lelki felháborodásában erkölcstelenség vádjával illette a szlovákiai magyar irodalmat, persze, érthetően nem teljes egészében, hanem csupán annak fiatalos, újító vonulását, melynek Fábry is sortagja volt. A megvádolt eszméi védelmében nem támad, hanem felvilágosít, magyaráz és meggyőzni igyekszik, jóhiszeműen bizonygatja, hogy az új irodalom néni erkölcstelen. A vád: az írók nem tintába mártják tollúkat, hanem valami másba. Fábry oldalvágása az igazság érdekében: „Tintás betűkön át a politikusok és katonák fojtogatják az emberi életet. A vasárnapi vadászok, pardon, a vasárnapi »költők« is tintába mártják a tollúkat.” Ennyi és semmi több — Inczinger maga is vasárnapi költő —, semmi túlzó indulat, harag, visszavágás, kritikai szenvedélye még nem elég erős, még óvatos, mérsékli önmagát, nem adhatja fel egykönnyen a szeretet és a jóság eszményét, melyet rendületlenül hirdet. Talán hisz még a kisebbségi irodalom közös sors meghatározta egységében is, hiszen az ő számára minden kisebbségi szenvedő: Ember. Ezért inkább kér, hittel, finoman: „Testvér, ki Isten felkent szolgája vagy; a korbácsot máshol kell suhogtatni. A pénzváltók és farizeusok más templomban ülnek... Kérni akarlak: ne bántsd a költőt!” (Fejlődése irányának érzékeltetésére már most elárulhatjuk, hogy három év múlva így ír majd ugyanerről a dalnokról: ,,. .. a kassai A Nép című szeretetorgánum irodalmi hecckáplánja, Inczinger Ferenc úr égnek fordított szemmel hullatja egyszeregykönyveit, ü, ezek a modernek és egyéb »döbbenetesek«, íme, nem akarják észrevenni, hogy az Inczi-finczi-féle Vége a meséknek című lírai búboskemence az egyetlen világító csillag irodalmunk zord egén; ó ezek az »irodalmi vigécek« nem engedik, hogy A Nép — az istenadta nép fillérein — naponta zenghesse a sztropkói plébánosköltő dicséreteit, és átkait.” De itt egyelőre még nem tart, míg eljut idáig, sokat tanul a saját tapasztalataiból, távolodik istentől, szeretettől, békességtől és közeledik a népiség helyes fölfogásához, a harchoz, a könyörtelen irodalmi és politikai csatározásokhoz.)

Alakuló egyéniségének egyik lényeges vonását már itt megfigyelhetjük: a valóság társadalmi erővonalait irodalmi összefüggéseikben biztosan ismeri fel. Az Inczinger kontra Márai purparlé irodalmi köntöse alatt biztos szemmel meglátta — és átérezte — a kisebbségi irodalom távolabbra néző, fiatalos lendületű űj és a hagyományaiba tokosodott, visszahúzó régi élő ellentétét. Tudja, hogy létkérdésre lelt, s amikor annak a nemzetiség sorsot meghatározó összefüggéseit elemzi, irodalmi alapokból indul ki. Erős fejlődés korszaka ez nála, alig fél év múltán új, teljesebb és időszerűbb programmal lép fel, amely híven mutatja útját az elvont világeszméktől az életgyakorlat diktálta kisebbségi gondokig. Iránymutató dolgozatának már a címe is jelzi helyhezkötöttségét és méreteit: Irodalom és magyarság (Kassai Napló, 1923. IV. 1.) Mottója Ady: