Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - Duba Gyula: Így lett szocialista író Fábry Zoltán

jelent szerinte az anarchia fogalma történelmi jelentésében: a múlt század ösztönösségét, habozást, a kis dolgok és részletek felnagyítása folytán beálló töredezettséget és a nagy összefüggések hiányát, az eredet és a jövő tudatának a nélkülözését, az áttekinthetetlen zűrzavart és fojtogató bizonytalanságot. S így valósulhatott meg az észellenes, szörnyű háború.” „Az iránytalan, habozó, végül teljesen mechanizált századnak nincs többé semmiféle központi ereje, és az ember saját gépeinek kerekei közé került.” Őszinte csodálattal figyelhetjük meg, hogy a huszonöt éves fiatalember félévszázaddal ezelőtt a technikai civilizáció okozta szervezetlenség és részekre hullás biztos felismerésével és a tisztázott, nagy összefüggések hiányolásával akár korunk egzisztencialistáinak és az elidegenedéselmélet pápáinak korai előde is lehetne. Később nagyon érdekes, gondolkodására — de életérzésére és erkölcsére is — jellemző megállapításra jut: „Az önzés típusa: a polgár kezet fog az önzés filozófiájával, a materializmussal, a dolgok értékelésének alapja a hasznossági szempont.” Ügy vélem, megtaláltuk a kulcsot a kezdő író belső értékrendjéhez: a polgári-idealista műveltségű Fábry Zoltán még nem ismeri a materialista filozófiát és az anyagelvűség számára anyagiasságot, haszonelvűséget jelent, de ugyanakkor erkölcsi érzékével és közösségi készségével egy életre szólóan helyesen látja meg egyik fő „személyes” ellenségét: a polgárt. Korai forradal- miságának az a lényege, hogy bizonyos értelemben maga is polgár, de másmilyen, nem az a fajta, akit úgy jellemez, hogy „az anyagiság és mindentudás típusa: a polgár.” Ű a másik típus, születésétől eredően az évezredes emberi kultúra híve, a műveltség és alkotói készség elkötelezettje, ahogy egy későbbi, vallomásos írásában jellemzi fiatalkori önmagát: „Impresszionista lelkek voltunk, érzésemberek, a XIX. század esztétikai kultúrájának és egy szalmaiáng- patriotizmusnak a neveltjei, fiatalok, akiket más eszme még nem érintett.”

A mély valóságelemzést szolgáló eszmefuttatások után a művészetek világ- állapotával kapcsolatos gondolatai sorát a racionalizmustól megcsalatott em bér kétségbeesett bizonyosság-keresésének a felvázolásával folytatja; előtérbe kerülnek a mítoszok, a nagy szavakba öltöztetett fogalmak: Nirvána, Kereszt, Szeretet, Testvér, Istenhit. Ezt követi az új program: „Ma az új ember hiszi nagy hitét: az emberiség a művészetben a lélek által visszanyeri önrendelkezési jogát és az író határtalan szeretetben, odaadásban tudja nagy célját: egy még nem létező világ megteremtését! A dolgok mértéke többé nem az én. Az ember az etikai-esztétikai normát a kozmoszba helyezte, amelynek az alkotó én a legmagasabbra fokozott munkával adózik. Ez a művészet széttépi a valóság bilincseit, és kutató, szabadító kézzel tör fel mindent, hogy a lélek fényét megkaphassa.” Ebben a megszövegezésben két fontos fogalomra kell fölfigyelnünk: elsőként a dolgok mértéke többé nem az én — tehát az érték kollektív jellegű —, s másodikként: a cél egy még nem létező világ, a jövő megteremtése Fábry nagy vonalakban az új művészet korabeli valóságát is elemzi és bíráló józansággal választja el a helyes irányvételt s a helytelen utakat:

„Az új irodalom forma és anyag elleni anarchiája elpusztítja az élet való ságát, és matéria hiányában képtelen az élet létező formáit megérteni.

Józan pillanataiban észreveszi ezt a hibát és átcsap a másik végletbe: csak az utcát látja és az akaratot: a közösséget. Mindenkinek felkínálja magát... és a szabadosság útján az erotika kátyúiba téved, az erotikus élmények tobzó dásában megöli a szabadító akarat alapját: az etikai erőt.

Egy másik menet praktikus szociális jelszavak zászlaja alatt vonul az utcán. .

Az idézetek a már-már kész Fábryt mutatják: valósághű és művészi anar- chia-ellenes, etikus, dogma- és séma ellenző, elítéli a vulgarizálást. A művészet szociális praktizánsairól való mondanivalója nagyon figyelemreméltó, mert így folytatja tovább: (az ilyen művészet) „nem veszi észre, hogy... épp a megmentett értéket, az embert öli meg, mert egy új, még lélektelenebb társadalmi gépezet bábujává nyomorítja.” A dogmára és vulgarizált valóságszemléletre épülő személyi kultusz váteszi erejű látomásával találkozunk ebben a megállapításban, s annál felfigyeltetőbb, hogy nem marxista műveltségű gondolkodó szavaiban, hanem éppenséggel egy meglepően önállóan gondolkodó, hányatott