Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - Duba Gyula: Így lett szocialista író Fábry Zoltán

zetiségi incidens kapcsán a jogok — kisebbségi, emberi jogok — tudatosításával párosul és a felháborodás szenvedélyesen vállalt programmá érik: „Én, a közös szenvedő vér egy cseppje, én a lebunkózott vágy része, én az akarattá gyűlt papja — a szívemet, fülemet, szememet, feszítem; láztól remegve, sírástól megváltva lódulok előre mindnyájunkért — a pillanat jövőjébe... Hallom az igazságot, az élet feltételét és jogát, és — íme: véresen belém szakadnak a szavak és meglódítom a harangokat. Megkongatom vészre és ünnepre: Népem! Népem! Népem!... És a visszhangot veszem: erdő, hegy, róna, boltozatos kék ég himbálja vissza: Élet! Élet! Élet!” Az író egyszerre megtelik élettel, mint a szárba szökkenő kalász. Német könyveket olvas, a háborút követő évek forradalmi hangú, friss szellemű termékeit, s írásaiban pedig jelszavakul, gyűjtő fogalmakul hangzatos és általános érvényű, messianisztikus csengésű szavakat választ magának: Ember, Testvér, Kortárs . . . Lépten nyomon tanújelét adja mélyen megalapozott, művészetközpontú szellemi tájékozottságának és egyben művészi hitvallását is fogalmazza: „A festőről akarok beszélni. A teremtő emberről, Isten végtelenségének véges társáról, a művészről, aki kinyilatkoztat, aki beszél, aki kezünk közé rakja a kincset, szemünk elé magát, magában mindent: az embert, a világot, Istent. A mindenséget egy vonalhajlásban, egy árnyékkal, világító felülettel az életet.” Ebben az írásában — Albert Servaes Krisztus-képéről szólva — említi először az expresszionizmust, de a passió képeinek értelmezésekor nem száll éteri magasságokba, mert nem engedi őt a megélt valóság: „Talán elhagyott lövészárok sáros szennyéből emelkedett ki a tetőre — magától, csodásán, odaszegezett lábakkal, kezekkel —, és most ott áll tehetetlenül, feszített karokkal...” Már ekkor és itt aktualizál. Élni kezdi az életet. Az írás meggyógyítja, erőt és életcélt ad neki: új életformája lesz az írás. Azért elemezzük mindezt ilyen részletesen, hogy alábbi állításunkat alátámasszuk vele: Fábry Zoltán életműve történelmi termék, nem puszta elhatározás, hanem szükségszerűségek lendítik előre; a történelmi kényszer legalább olyan meghatározó szerepet játszott a létrejöttében, mint a személyes akarat.

Az első közlés óta két év sem telt még el s az író már általános programot fogalmaz, hogy másokkal is megértesse magát, művészi értékrendet formál, mely a vallásos jellegű hit iránti vonzódástól és filozófiai tévedésektől — pontosabban: tájékozatlanságtól — sem mentes. Már a nyilvános meghirdetés helye is jellemző: Előadás a kassai keresztény szocialista párt irodalmi estélyén 1922. október 29-én. Tudósítás a Prágai Magyar Hírlapban. És az emelvényen egy lobogó tekintetű, fiatal próféta szónokol: „Szomorúsággal és hittel köszöntőm Önöket!” Az írott szó felkent papja hívei érzéseire akar hatni, könnyez- tetni akar, hogy szavai termőbb talajra hulljanak, mert tudja, hogy gondolatai felfigyeltetők és értékesek. Előadásának a teljes szövegét megtaláljuk Vigyázó szemmel című kötetében Az irodalom mai életproblémái cím alatt. Ezt a dolgozatát részletesen kell elemeznünk, mert kezdeti munka, s szárnypróbálgatói jellege ellenére annyira nagyvonalú és teljes, hogy már több vonásában is mutatja a későbbi írót. Rövid bevezetője a közelmúlt drámai emlékeit idézi fel: frontra induló ifjak, halálmenet, kedves halottak árnyai, szomorú visszatérés, hiába várakozók gyásza, majd hangot vált az író: „A halál után ma az életről akarok beszélni.” Gondolatmenetének logikája művészetközpontú; vagyok, mondja, s „a művészet a létezés kinyilatkoztatása”. Az irodalom feladata: „ma... az élet, az űr felé indulók megmentése”. Helyzetelemzése drámai és mindent átfogó: az apokaliptikus világégés után visszatér az életbe annak az ura, az ember; Merényi Gyula Aranyharsonájának sorait idézi: „Enyém az ország, visszatértem. S én akarok uralkodni rajt! Megtért királya, én: az Ember.” Az általános helyzetváltozás kulturális vetületéről elmondja, hogy a XIX. század romantizmusa a mindenekfölött való eszme kultúráját jelentette és a század valós története „küzdelem a romanticizmus szelleme ellen”. „A naturalizmus a dolgok, a körülmények elsőségét hangsúlyozza az emberi akarattal szemben”, állapítja meg tovább, majd egy idealista hívő végkövetkeztetésére jut: „Az anyag prioritásának elismerése egyet jelent az akarat feladásával, az ateizmussal, az anarchiával.” Aztán tovább azt fejtegeti, hogy mit