Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - Duba Gyula: Így lett szocialista író Fábry Zoltán

lennie, s termékeny munka helyett fekvőszékben tölti napjait, tehetetlenül. Az egész élete kilátástalan. Még az emlékei is: legszebb fiatal évei öldöklést, halált és iszonyt hoztak a számára, kitörölhetetlenül élnek tudatában. Mi lesz vele? A századforduló hazafias lobogásában felnövekedett lélek egyszerre talajvesztetten zuhan a semmibe és sikoltva kérdi: hogyan lehet haza nélkül élni? Lehet-e egyáltalán? Ilyen lelkiállapotban fogta kezébe tollát. A kultúra és művészetek avatott értője már, érzékeny lelkű intellektuális alkat, de a jelek szerint előzetes kísérletezés nélkül kezd írni. Novellát fogalmaz, a címe: A bot. írhat, hiszen az ideje tömérdek, más dolga nincs. A novella eléggé konstruált történetben elvont eszmét fogalmaz meg: a nyomorék, sánta embernek erős, szöges bot kellene, hogy szurkálhassa, böködhesse vele a földet, s a hatalmas, erős kovácsmester segít rajta, testvérien felkarolja, magához emeli. Az ember ijó, állítja a novella, a kezdő író, az erős segít a gyengén. Ö is gyenge, tehetetlen, kell az az érzés, hogy valaki majd rajta segít. Valaki: Ember. A novellát a kassai Esti Újság közli (1920. január 3-án), indul az írói pálya, melynek során Fábry — később is — mindig az Embert keresi. Meglátja, már a kezdeteknél: az Ember, hazatérő hadifogoly, a sínek között áll, „szomorú elárvult ember”, magyar, néz, keres, de „nincs magyar föld”. Máskor öngyilkosságról hall s megállapítja: „székely volt, nem bírta Erdély szomorúságát.” Egy ismeretlen lánynak megtartó tanácsot ad: „Mária, olvasd Arany Jánost!” írásaiban az elveszített haza fájdalmas, burkolatlanul idézése áll. Hit nélküli szomorúság, lemondás. De a hangja nem lázadó és nem elvakultan sovén, fenyegetőző, hanem törődött, metaforikusán panaszkodó. Olyan mély lelkében a fájdalom, hogy nem engedi másokat bántani. Kit is bánthatna, a történelem érzéketlen s az általa sodort emberek igazságai bonyolultul fonódnak össze: ki hát a hibás? Mintha az írás csodát tenne vele, lelkében melankolikus Ady-hangok csendülnek fel — „sem rokona sem ismerőse”, „szeretném, ha szeretnének” — s már társakat keres: „Én és Te. Már ketten vagyunk

— egy hangon beszélők egy átkot szenvedők, egy hittel élők. Már ketten. Én magyar vagyok. Mit búsulsz, kenyeres?” Támpontokat keres, szilárd talajt, és megtalálja a legbiztosabb valóságot: a magyar népet. Fábry Zoltán első, erőt adó nagy írói élménye a magyar nép volt, amely most — úgy érzi — olyan árva, mint ő. Felismerései nem mentesek túlérzékeny hangulatok romantikájától, s megfogalmazásai erősen szubjektivek, de nem valótlanok, s mélyen emberiek: a velünk sorstársak tudatosítása erőt ád. Közösségi érzés munkál az íróban, eszébe jutnak az abauji és borsodi bakák, akikkel egy lövészárokban aludt és akiknek a század tábori cenzoraként elolvasta hazaírt leveleit, s fölfedezte bennük az egyszerű magyar emberek tiszta lelkének szépségét és makulátlan erkölcsét, s akikhez most nagy-nagy tanácstalanságában visszafordult. Egy barátjának írja a frontról: „... Alámerültünk a zárt sorok tömegében ... Ki gondol most társadalmi különbségekkel. Éles pillantással csupán az emberi értékeket keressük ... Egy erős vaspánt szorítja egymás mellé a föld munkását és az ideálokért, mindenütt álomképekért futó diákot. Egymás mellé kerültünk, és én akkor megismertem a magyar föld dalos kedvű, halálra elszánt, kérges kezű parasztját, megtudtam: mi az, magyar föld, magyar faj. Egy nagy, szent megismerés!” Ennyi, ilyen jellegű írónk kezdeti, „nacionalista” korszaka: történelemszülte szükségszerűség. Nem hadakozó, hanem önmagába forduló, nem a mások gyűlöletét jajveszőkelő, hanem magát erősítő. Az adott történelmi helyzet erkölcsi lehetősége. Jól jegyezzük meg a fölismerést: írónk pályájának indító állomása a világháború utáni kisebbségi valóság. S nem elvont eszmékben visszatükröződve, hanem konkrét életkérdésekre ke resve választ. Később többször hangsúlyozta e tényt, élete végén, utolsó, maga válogatta kötetének utószavában (Nincs elveszett poszt) — pedig végleges érvénnyel leszögezte, hogy eredendően kisebbségi — nemzetiségi írónak érzi magát. „A kisebbségi létformának így lett aztán a stószi életforma a pontos vetülete. A kisebbségi lét rendhagyó írói pályát eredményezett: általános érvényű megnyilatkozást a kisebbségi adottság mindenkihez szóló, láthatártágító lehetőségét. Nem véletlen, hogy épp Stószon vált »műfajjá« az antifasizmus, mint időtálló elkötelezettség.” A közösségretalálás mozzanata egy kassai nem