Irodalmi Szemle, 1977
1977/7 - Duba Gyula: Így lett szocialista író Fábry Zoltán
DUBA GYULA Nincs még egy olyan Írónk, aki annyira a bánat és kétségbeesés állapotában, oly szomorúan lépett volna az irói pályára, mint ő. Az írásnak nem természete a panaszos szomorúság és alázat, akár a zsoltároknak sem a dicsekvés. Dehát — tesszük fel magunknak a kérdést — lehet erőtlenül, hulló őszi levél mozdulatával elkötelezni magunkat az igazmondásnak és ernyedten magunkévá tenni a közösségi véleményalkotás jogát? Lehet, üzeni az idők távolából, a húszas évek legelejéről a fiatal Fábry Zoltán, ha a történelem úgy akarja, ha korparancs, hogy a szomorú ember író legyen! A népek sorsa, a történelem, félelmetes erő, kényszerít, s ha nem küzdünk meg vele, összetörhet. Vele, érte küzdeni kell. De a célirányos és értelmes küzdés formáját meg kell találni, mert az eredményes tettek módja és lehetősége nem korlátlan. Nem minden cselekvés jövőbemutatóan értékes s nem minden kaland felemelően és erősítően romantikus. És olykor talán inkább az ésszerűtlen, haszontalan, buta vagy fölösleges tett jellemez bennünket. Példának okáért: minden bizonnyal éretlen cselekedet volt egy beteges fiatalembertől, hogy az államfordulat után tiszti zubbonyt öltve, katonasapkájára, a sapkarózsára fekete szalagot tűzve sétált az utcán, gyászolva az éppen eltűnő múltat. A fiatalember szerencséjére — Fábry hadnagy úr szerencséjére volt —, hogy a — ő írta: emberséges — cseh bíró, aki elé állították, ráripakodott és büntetés nélkül hazakergette. Dehát néha az ész- szerűtlenség is jogos, kivált ha az ember nem tud mást tenni. S írónk mit tehetett volna egyebet? Tanult, olvasott szenvedélyesen, gyerekfővel az emberi szellem szépségeinek és a kultúrának kötelezte el magát, aztán lelkesen dalolva ment a frontra, embert ölt a háborúban, elfásult és megundorodott, a lövészárkok mocskában tüdőbajt kapott, leszerelve tanulni akart, de Babits előadásairól egyenesen szanatóriumba került, látta a Tanácsköztársaság megalakulását és bukását, „kommünkosztot” evett, gerslit, borsót, paradicsomlevest és grízesmetéltet, az internátusba a megszálló román csapatok őrkatonája csak cigarettáért engedi vissza, irredentákat és imrédistákat lát az egyetemen „zsidóverés” közben, aztán betegen hazautazik szülővárosába, s az Ady-könyvek „odaát maradtak, Hidasnémetin túl, Miskolcon, az Avas hegy mögött egy nagy gyalulatlan ládában porosodnak”, és már nem mehet el értük, mert elválasztja tőlük az új országhatár. Ha meg akarjuk érteni a tétova írói mozdulást, akkor most lássuk a huszonéves fiatalembert a fekvőszékében: tehetetlenül töpreng és nézi a fenyveseket. Hát nem indokolt, hogy szomorú? Alig kezdett élni s már úgy érzi: talán útja végére ért. A fiatalság kétségbeesése mindig konkrét, a stószi fenyveseket néző csüggedt fiatalember gondjai egzisztenciálisak és lelkiek: nem lát jövőt maga előtt. Kilátásai csekélyek, lehetősége a tettre nincs. Éppen csak érettségizett és tovább nem tanulhat, huszonhárom évesen foglalkozás, hivatás nélküli. Annak is tudatában van, hogy betegsége nagyon komoly, halálos is lehet. Hazáját elveszítette, az új állam nyelvén nem beszél. Apja már nem él, édesanyja sem egészséges, öregszik, egyetlen testvére, Olga vak. A család támaszának kellene 1. Születésének 80. évfordulójára így lett szocialista író Fábry Zoltán
