Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - KRITIKA - Varga Imre: Két gyermekkönyv
Gömöri Kovács könyvében csak a hibákat jelölő ceruzavonások szaporodnak. (Har- madszorra-negyedszerre alig marad verssor megjegyzésem nélkül.) Már az első versek olvasása közben látom 120—130 évvel ezelőtti szókészlet, stílus és versíró módszer kapott gyermek- versi ran got. A rangot ugyan nem én adtam, hanem a kiadó. S micsoda hibákra! Itt vannak a fecskék, új ruhába jöttek, fekete frakkjukhoz fehéret kötöttek. Most aztán elmélázhatunk rajta, kedves olvasóm, mit jelent az idézet harmadiknegyedik sora. Talán azt, hogy a fecskék fekete frakkjukhoz fehér frakkot kötöttek? Ez azért lehetetlen, mert a frakkot nem kötjük (föl magunkra), hanem felöltjük, fölvesszük, magunkra öltjük, esetleg magunkra húzzuk. Vagy talán a fecskék a fekete frakkhoz fehér nyakkendőt kötöttek? A szövegben nyoma sincs a nyakkendő szónak. Talán mégis csak a fekete frakkjukhoz öltöttek fehér frakkot, s a nyomda hibásan szedte ki az öltöttek szót? Nem, így sem jó. Vagy az egyik, vagy a másik frakk. Két frakk nem fér meg egy fecskén! Nézzük tovább a világot Gömöri Kovács irodája vagy szalonja ablakából! A rigónak napfényben villogó aranyos ruhája van. A vadkacsának meg csörgő kincsestára, amit aztán egy óvatlan pillanatban elveszít (beleejti a tóba?) és hápítozva(!) keresgéli. A kis csokornak az a fő ismertetője, hogy „szívemből nőtt a bimbója, csók a levele, az ünneplő nagyvilágot hintem be vele.” A diák meg „mikor rálép az ismerős, megkopott küszöbre, huncut szemén forrót(!) villan a szív fájó gyöngye(!)” S mindez az iskolaküszöbön történik! Másutt: „az ég kerek asztalán kivirul a szivárvány.” Aztán: „Gurul a nap jön az alkony, szétterül az est-nyugalom” (Az „alkony” és az „est-nyugalom” rímel!) Mennyi példa a zavarosságra! Az egyik fűzfa-vers arról tudósít, hogy a költőnek testvérei a felhők. Ha a költő bánatos, ők is szomorkodnak, ha sír, azok is zokognak. De ha jókedvem van, karikába állnak, és kacagva mind a mosolyomra várnak. A költőnek tehát jókedve van, mégsem mosolyog, a felhők viszont kacagnak, holott tudniok kellene, hogy ők csak a költő kacagása vagy mosolya után kacaghatnak vagy mosolyoghatnak, különben nem érvényes az első három versszakasz logikája. Az egyik könyvlap szereplője a kis Lacika, igen rendes fiú: „füzeteit megkíméli, nem titnás az ujja, orrocskáját halkan, mindig zsebkendőbe fújja.” A tanítónapi csokrocskának „hálától és szeretettől ragyog minden szála, a diákok szívéből nőtt tanítók napjára”. Értem én a tréfát: a csokorba kötött virágokkal is efféle versikéket tanítottak, azért olyan csudamód hálásak. Még néhány idézet: a szorgalmas méh (ecske) „két picike kosárkával” indul a rét(ecské)re, s útközben „bekukucskál minden virág sárga kapujába, s mire kiér az erdőre elfárad a lába.” A méh(ecske) tehát gyalogosan ballag a rétre, s meg is érkezik — az erdőbe. Nem tudom, miért van a virágoknak sárga kapuja? A kapu talán a szirmokra hasonlít? Vagy a hím- poros porzókra? A Reggel-ben „besüt a nap az ablakon, csókot hint szét az arcokon.” Ez a kép azért mulatságos, mert azok a ravasz arcok, azaz viselőik, a kislegé- nyek és kis leányok már kiléptek a szobából, épp úton vannak az iskolába. A könyvben új hangon szólnak a Találós kérdések. Sajnos, ezek is képzelet-hiányosak, laposak. Ide írok három találós kérdést Kriza Vadrózsák-jából, kettőt a Hívo- gató ból. Egy tágas fehér mezőn sok fekete utat vernek. (írás) Egy veréb hordozza, hat ökör nem bírja, sok városba van meg, csak Enyeden nincs meg. (A V betű) Féllábú ficsúr ezer juhot őröz. (Mák) „V” betű van az elején, „ó” pedig a farka hegyén, tavasszal és télbe-nyárba’; minden gyerek nagyon várfa! Mi az? (Vakáció) Hol te viszed, hol ő téged, keresitek a lejtőket, néha-néha földhöz vág, egy vak lóért nem adnád! Mi az? (Sí)
