Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - KRITIKA - Márkus Béla: A P-féle sejtés

désére legalább annyiszor válaszolja, hogy emberré, mint ahányszor, hogy tűzzé, madárrá, kővé. A szerepértelmezés következetlenségeit ezáltal válthatja előnnyé A papír- repülő eltérítése. így szolgálhat több emberi s társadalmi izgalommal.

(A Hang és a Tájtalanság) A „közvetítő” szerep a tárgyilagos, szárazon közlő, az érzelmek végletes megvallásaitól tartózkodó, visszafogott hanggal adekvát. A természettel hasonulni igyekvő, az elemek édenét megidéző magatartás nem tüntethet az összemberi jellegzetességek, különösen pedig az szubjektív sajátosságok megragadásával. E vállalás megköveteli a hang objektivitását, szenvtelenségét, jellegtelenségét — ami viszont a besorolhatóság, az ismétlés fájdalmait növelheti a művészben. Szerep és hangoltság így függ itt össze, s így gazdagodhatott a költői személyiség tartományaiba való bepillantással a hangskála is. Anélkül, hogy igazán széles regisztert jelentene. A könnyedebb, játékosabb megszólalástól tartózkodik a Paskándi-líra, azon van, hogy elűzze a rímeket s a dalszerű oldott formákat. A „semmi nyelvé”-nek fordításához az emelkedett, himnikus megszólalás sem illik. E költészet természetének az elégikus hang felel meg a legjobban: vágy és valóság szembesítése, metafizikai fájdalmak gyakori átélése éppúgy elégikussá hangolják ezt a lírát, mint a személyesség ritka megnyilatkozásai. A diszharmóniát, a beteljesületlenséget szenvedi meg A papírrepülő eltérítésének emberen inneni, nem transhuman világa. Csak a „riadó ember” sapiens — mondja egy vers, a másik pedig arról a szomorúságról beszél, amelyet a sors előretu- dása, a halál biztos ténye fakaszt fel.

A költemények egy csoportjában a létfilozófiai kérdések nem absztrakt módon fogalmazódnak meg, — megvan a nagyon is emberi, személyes vetületűk. Nemcsak a fával, kővel, virággal, nemcsak az elemekkel érez együtt a költő, hanem őseivel, emberelődjeivel is. Műveltségélményének, mítoszi alakokra, görög istenekre, bölcselőkre való hivatkozásainak az a szerep jut, hogy folytonosságában érzékeltessék az egyidejűen változtathatatlant. Szukcesszívben a szimultánt. Eközben szükségszerűen az ember lesz a mérce; nem részeredmény ként, világöőZ kiűzöttként hangsúlyos, hanem autonóm világként. Hogy annál tragikusabb legyen felismert tehetetlensége, függése. Ez a szemlélet már Noét olyannak mutatja, aki nem jóságból mentett, hanem mert alattvalókra vágyott, hogy közöttük ő lehessen az ember — s Noét ismétli a többi „megmentő” is. Az ostobaság, a képmutatás, a meghunyászkodás más alakot ölthetett, de lényegileg nem változott az özönvíz óta. Az evilágiság csömört okozhat csupán; a „Lehetőben jó” létezni a gyereknek is. A felnőttet nem vonzza a „szebb Valahol” és a „szent Valaha” — a jövőt, a távoli célt az emberi silányság éppúgy beárnyékolja, mint a halál biztos tudata. A Bűvös iránytalan című vers (311.) Valaholja s Valahája azonban nemcsak metafizikai értelemben fogható föl. Az absztrakció nem fedheti el a címben kifejezett iránytalanság konkrét vonatkozásait: a költemény azt a bizonytalanságot is sejteti, amely a hirdetett eszme és a megvalósult gyakorlat különbözésének tapasztaltán társadalomépítésünk egyik rövid szakaszát jellemezte, s amely a „hurráoptimizmus” visszahatásaként jelentkezhetett, amikor a korábbi programokat, nyilatkozatokat kiigazítva a Cél elérése mindinkább kitolódott az időben. Ennek a meghasonlásnak már társadalmi indítékai vannak. Kielemezhetők a szocializmus építésének elmúlt időszakából. A Kőműves Kelemen-i szerep, a lélek lassú falbaépülése, az áldozat-motívum is így kifejező erejű. Az absztrakt fogalmazás adekvátnak tetszik elmélet és gyakorlat, eszme és megvalósulás, út és cél sokszor elvontan jelentkező vitájához.

Nem kevésbé áttételesen jelentkeznek a költő személyes élményei, a sorsát alakító ■események. Páskándi oly nyilvánvalóan csak mosolyogni tud a közvetlen szemléleten, tapasztalati benyomáson alapuló hagyományos vallomáslírán, oly távol áll tőle magát helyezni a mű, a mondanivaló tengelyébe, hogy hangsúlyozottan jelentéktelen és jellegtelen mozzanatokat ragad ki a múltjából; egyúttal parodizálja az élményköltészet fordulatait. „Kicsi vagyok / Anyám lába elé futok”; „Szatmárhegyen a csibét megettük”

— írja le a cseppet sem fontos, a személyiség titkába egyáltalán nem beavató cselekvéseket. Aztán egy vígeposzíró maszkját veszi magára s gúnyosan közli: „jócskán elsodródtam, befejezem hát... Késő is van... Vacsorához hívnak” — s ennek a közlésnek szándékoltan nincs helyzetrajzoló, állapotmagyarázó szerepe; fintor a maguk mutogató, a primér élettényeket közvetlenül rögzítő költőkre — s így jelentéses. A késő estére, a vacsorára utalás ironikus formában figyelmeztet az ember kicsinységére, s negatíve arra a harcra, amelyet a „túlerő kivont kardja ellen” kell megvívnia. Ennek a túlerőnek a biztos tudatától, az „ökrök, csordák, kis pocsolyák és méla kútágasok”