Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - KRITIKA - Márkus Béla: A P-féle sejtés

látványától irtózik meg a lélek, s Páskándi egyetlen esélyt lát az emberhez valameny- nyire is méltó életre: a rabság, a gálya-lét tudomásul vételét. Azzal a tragikus hittel, hogy „A sár alól, a rög alól / Majd megvetésem főiragyog” (338. Ásatás után]. Verlaine Őszi chansonját emiatt fordítja kopogósra, keményre, s nem enged a zsongftó dallamnak, elomló, szomorkás hangulatoknak. Kifent ághegyeket, köszörűs naplementét, a karóba s késbe hullás esélyét látja ott, ahol más az ősz húrjának zsongását hallgatja (93. Bemelegítés). A titkokat nem árnyalt és hangfogós módon kell kifejezni, hanem harsogón és keményen, mégha a különbözés végső következménye az is, hogy „büszke fejem hull”.

Az élményelszigetelés szélső eseteihez, a gondolattá, fogalommá párolt tapasztalatokhoz, a lira filozófiába való áttűnéséhez tartoznak azok az aforizmaértékű, paradigmaszerű mondatok is, amelyek bőséggel idézhetők volnának. „Vigyázni kell az ellenidőre”; „Kételkedj, de hidd el, ha ütnek” — az általánosítás, az igehasználatban is megmutatkozó másra irányultság vagy személytelenség a mondanivaló legfőbb céljaként jelentkezik. Olyan célként, amelyhez kifutópályák sokasága vezet, a 168., azonos című vers tanúsága szerint. Az üzés-üldözés egyeneseit, a rúgás alakzatait, az esés, a „szabad vagy nemszabadesés” vonalait, a „tápászkodás legemberibb mozdulatát” — az ember megaláztatásának módjait rajzolja fel a hűvös személytelenséget ritkán elvető gondolkodás. „Mibennünk a rémület a súly / a fájdalom a súly” — vonja be a vers a közös tapasztalások, megpróbáltatások körébe a személyes élményeket, hogy a jogfosztottságról, a lovagpáncélként szorító dogmákról, az „egyetlenekre szabott szabadságiról beszélve aztán mind érzékletesebben mutassa meg a „kifutópályák”-nak nem a végét, de az elejét! Az Őszi chanson rabságérzetét úgy erősíti fel a 340. vers — „A Hal önarcképe elől / Hálóval / Háttérben víz” — hogy a háló-lét nem mint metafizikai fájdalom szerepel már, a víz sem mint őselem, hanem mint a szabadság-hiány, a pusztulásra ítéltség kifejezője. Az értelmezést az Álmodott vélem (265.) segíti elő a legjobban. Mégpedig azzal a gondolattal, amelyik a legkorábbi Páskándi-elbeszélésben is a főmondanivalót hordozta már. A hitjejtő cselekménye olyan közegben játszódott, ahol a besúgók jegyezték —• jelentették az álmokat is, éberen aludtak egész éjszaka; maguknak se, de másoknak se lehetett nyugodt álmuk. Itt szakasztotta fel egyikükben a félelem a vágyat: „Uram..., Ments meg általán is az én álmaimtól!” Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja és Csillag a máglyán című drámáiban is hangsúlyos gondolat, hogy a bizalmatlanság, a gyanú odáig terjedhet, amikor az egyént már nemcsak a tetteivel és az eszméivel számoltatják el, hanem az álmaival is. A „MIÉRT ÁLMODTOK VÉLEM / HA ÁLMOTOK A TI SZABADSÁGOTOK / NE ÁLMODJATOK VÉLEM!” verzáljál, vizuálisan is kiemelt sorai a ma lírikusát visszakapcsolják az 1954-es keltezésű elbeszélés világához, a közösség szabadságeszményét — árulkodó az igei többes: ÁLMODTOK — a mindennapi létezésben teljesíthetetlennek állítva. Az „igazolvány holdudvara... bennem — a szabadság” — vált át még nyíltabb, még közvetlenebb beszédre a líra nyelve (374. Dolgok holdudvara), miután már elzengte, Szenei Molnár Albert emlékének ajánlva a Gyanútlan zsoltárt (297.) az eleve elrendeltségről, az előre-gondolt, eleve-sorsra-döntött igézetekről. S a véletlen szabadságról mely kulcs- fogalom lesz itt, oly sokszor visszatér. Hozzátársul az a másik fogalom, a népé, melyhez az emberi közösségek — s nemcsak az Elemek — képviseletére vállalkozó művész szükségszerűen eljut.

„És azt mondta már akkor ez a nép: Legszabadabb akkoron lehetnék, midőn anyai nyelvvel ölelkeznék a világ szelleme” — zengeti meg a nemzetiségi lét súlyos gondjait a „gyanútlan zsoltár”. Az „Anyanyelvre fordítom anyanyelvemet” vagy a Lehúzóskép (325.) néhány sora is ilyen gondokat visszhangoz, a szervetlen tapadásról, a kitaga- dottságról, a „Fájdalmas kiokádott örök illeszkedés”-ről. És idézhetők volnának a 99. vers, a Játékok az elsodródással keserű sorai is! A költő fantáziája olyan asszociációkat mozgat meg, amelyek vállaltan földiek; amelyek épp fordított utat járnak be, mint a Kihaltság birodalmában: még a mitológiai példák is az evilági emberi lényeg megragadását szolgálják. Empedoklész esete ily módon hívja elő a „természet nem fogad / idegen isteneket” tanulságát, a „lábak nélkül bolyongó saru-népek” vízióját. E bolyongás, lábak nélkül, nem vetíthető máshová, mint a Tájtalanba. Amikor tehát arról beszél a költő, hogy verseiből kiveszett a külső táj, s hogy megengedheti magának: fényűzője legyen a Tájtalannak — akkor a tragikus vállalást teljesíti. A sarunépekkel vállal közösséget, hiszen muszáj tudnia: „azt is, azt is azt a tájat