Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - KRITIKA - Márkus Béla: A P-féle sejtés

Aändi; a tárgyak leltározása, s ezáltal az érzelmek kifejezése nem lehet olyan fontos szerep mint például a „Csinált” megszólaltatása, a metafizikai fájdalmak átélése. A metafizikai az Ismeretlennel azonos, a feltárhatatlannal, aminek a lényegéhez képek, fogalmak f elvillant ásával közeledhet a költő. A felvillanások viszont irányíthatatlanok. A vallomásos erejű kitárulkozás, az egyéniségben, a lélekben lejátszódó folyamatok racionális, a logika okfejtésére támaszkodó leírása csak eltávolíthat a lényegtől. A művész feladata nem az, hogy folyamatokat elemezzen; nem a tudottra, az ismeretre kell támaszkodnia, nem azzal és ahhoz mérnie az Ismeretlent. A művész Unjon hasonlítani és hasonlókat keresni; a „nagyon sötétben” indulásnak legyen a híve, bízzék abban, hogy a lélek alagútjaiból, „barlangjaiból” előtörő gondolatok, képek, fogalmak segítségével közelebb kerül majd az Ismeretlenhez. Mely utóbbi az Őslényeg is egyben, az elemek édenének ősidejére utalóan. A költő szerepének Ilyetén felfogása mondatja ki Páskándival: „Én a véletlen vagyok”, vagy másképen fogalmazva: „CSAK AMIT NEM TUDOK, CSAK AZ KÖLTÉSZET NEKEM”. S a felvillanásokra bízza, hogy a véletlenek megmutatkozzanak (159. Mottó). A megmutatkozás eszköze a képzavar — ez Páskándi szerint a gondolkodás szakadéka, amelynek aljáról villámszerűén zúdul fény a lényegre. „Képzavart nem súghat a kívülálló valóság, mert tőlem függetlenül nincsen képzavar” — választja szét mereven a valóságot és a tudatot az a gondolkodás (114. Megbocsátok a szép stílushibáknak), amely másutt nem a szójáték és nem is a meg- hökkéntés kedvéért mondta, hogy „Ha megismertem az egész anyagot, / Elveszítettem á tudatot” (148. Alakzatok). Bármily groteszk, irracionális ötletként fogható is föl ez az utóbbi állítás — mégiscsak az anyag elsődlegességének tételére támaszkodik. A gondolat, hogy a tudat nem egyéb, mint az „anyag önnön létezésén érzett hatalmas mámora”, a fentiek alapján azért fontos, mert — noha hatalmas mámort említ — nem zárja ki a költő közvetítő, személytelenségben, tárgyszerűvé válásban — válni akarásban megragadható szerepét. Ilyen kizáró tényező viszont a képzavarnak a valóságtól való függétlenítése. Ez a szerepértelmezés Itt jut el legmesszebbre a valóságtagadásban, a nem-realista ihletettségben, önelvűségben. A közvetítőéből az „önmagát nemző” művész szerepkörébe lép át a költő. Mégiscsak igenli, mi több: hangsúlyozza azt, amit másutt tagadott: a teremtés, a személyiséggel összefüggésbe hozható alkotás lehetőségét. Az ellentmondás A papírrepülő eltérítésében megfogalmazott költői feladatértelmezés következetlenségeire, a szerepfelfogás véghezvihetetlenségére hívja fel a figyelmet.

Az ellentmondás azonban nemcsak filozófiai alapú. Más módon is elárulja magát. Elégtelennek, tarthatatlannak bizonyul a földi asszociációk megtagadására, a véletlen felvillanásaira építő szerepeszmény akkor is, ha a szerző a költészettel s költőönmagát teszi meg verse tárgyául. „KÉREM ANNAK ILLÚZIÓJÁT, HOGY ÉN / FEDEZTEM FEL MINDENT HOGY ELŐTTEM / NEM VOLT SEMMI / CSAK A SEMMI VOLT” — burkolózik öniróniába a művész különbözni akarása (160. Semmit-se-tudás plakátja). Az illúzió és a jelfedezés fogalmai a hagyományos értelemben vett élményt és témát, a modern líra vitatható kategóriáit is előhívják. így merül föl az epigonság gondolata másutt, s akárcsak az esszéista és a drámaíró, a költő Páskándi is a klasszicizmus szellemében fogalmaz. A gondolatok, motívumok átvételét megengedhetőnek, sőt hasznosnak tartja, diktálja bár kényszerűség — „Fogd föl tiszta táblának az abszolút tele- írottat” — biztatja magát az újatmondás, a felfedezés nehézségeivel számot vető tudat. A transhuman elvéhez nem következetesen ragaszkodó magatartás aztán az élményrögzítés, az ihlet, az alkotásfolyamat hagyományos kategóriáit sem tudja megkerülni. Az elgondolt és a megvalósult vers között szakadékot csak az érezhet, aki a költői szubjektumot s ezáltal az emberi közlést, az önkifejezést sem tagadja meg. A „HOLTAN ÍRTAM / ÉLVE OLVASOK” sem csak a kikapcsolt öntudatra, az alkotás valamiféle szürrealisztikus lázára céloz, hanem az ítélőkészségre, a teremtett világ megmérésének belső kényszerére is — megintcsak a költői én szerepét hangsúlyozva. Nem választhatók el innen azok a metafizikai fájdalmak sem, amelyeket az azonos című vers panaszol el (225.) Az ismétlés, a besorolhatóság, a készenkapottság fájdalmát éli át az újat teremteni, különbözni akaró személyiség. Negatívumaiban reinkarnálódik itt a hagyományos költőszerep: „fényképeznek, maholnap könyvek lapja lesz zizegő erdőd és tanórák krétás táblája a prérid: és majd az emlékezet vadászmezején is hányszor leterít a nem-értés, a félreértés, a másképp-magyarázat”. A téves Interpretálásoktól, az emlékezet torzításaitól csak az a költő félhet, aki a „Mibe-Mivé-Tűnjek-ÁT” kér