Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - FÓRUM - Lacza Tihamér: A dodónai tölgyektől a futurológiáig

a folyamatot elindítani, akkor is nagyon hosszú ideig tartana, míg a kellő mennyiségű oxigén felhalmozódna; paleontológusok egybehangzó véleménye szerint Földünket két milliárd évig uralták az egysejtűek, míg kialakulhattak a bonyolultabb élőlények!) Ami a vállalkozás költségeit illeti, nemigen hiszem, hogy 10 milliárd dollár elegendő volna a sikeres megvalósításhoz. Ekkora összegből ugyanis még egy komolyabb Vénusz- expedícióra is alig futná, nemhogy légkör-átalakító munkálatokra. Különben sem észszerű dolog konkrét pénzösszeget emlegetni addig, amíg nem tudjuk biztosan, milyenek a Vénusz felszínén uralkodó állapotok.

A 8. 7. bekezdésben meglepő dolgokról olvashatunk: „Műszakilag ma már nem elképzelhetetlen, hogy néhány év múlva(!) gyufásdoboz nagyságúra építik majd az olyan elektronikus memóriákat, amelyek az agy nagyságát és összetettségét elérő és túlhaladó kapacitással rendelkeznek. Az agy funkcióinak (programjainak) a feltárása után elképzelhető, hogy egy emberi agy tartalmát átviszik majd egy ilyen mesterséges memóriába.” Elképzelhető, sok minden elképzelhető, de azért nem ártott volna elébb szakemberrel megvitatni a dolgot. Például Neumann Jánossal (igaz, húsz éve meghalt már, de könyvét olvashatjuk magyarul is), aki azt állítja (s neki el lehet hinni, hiszen ő alkotta meg a kibernetikát), hogy a legtökéletesebb információtároló ős memória az emberi agy, mivel molekuláris szinten dolgozik, míg a legkorszerűbb berendezések is — legalábbis ma még — kénytelenek beérni a mágneskoronggal, amelynek méretei csökkenthetők ugyan, de még így is messze-messze túlhaladja a „molekuláristárolók” nagyságát. Arról nem is beszélve, hogy a számítógépek meglehetősen program-specifikusak, míg az agy univerzális. A szerző azt is elképzelhetőnek tartja, hogy az emberi agynál tökéletesebb berendezés születik. Ez a masina akkor szükségszerűen uralkodni fog az emberiségen, mivel tökéletesebb lesz az embernél is (csak azt nem tudom, ki szerkeszti meg).

Mészáros László tanulmányának hitelét igen rontják az efféle melléfogások, de még jobban az a tény, hogy sok esetben készpénznek veszi a sci-fi írók kijelentéseit, állítása igazolásául olyan példákat hoz fel, amelyek önmagukban is bizonyításra szorulnak még. A 8. 4. bekezdésben írja a következőket: „A sci-fi írók feltételezése, miszerint bizonyos fekete és fehér lyukak a szupertér bejáratai és kijáratai, amelyen egy jel vagy akár egy űrhajó is átjuthat a saját világegyetemének egy másik részébe, ma már komoly tudományos munka tárgya.”

Őszintén bevallom, amikor ezt a mondatot elolvastam, hangosan felnevettem. Aki ilyesmit leír, az, több mint biztos, hogy nincs tisztában a fekete lyuk fogalmával. Magyarázatként el kell mondanom egynéhány dolgot ezekről a fekete lyukakról. Mind a mai napig csupán feltételezzük, hogy vannak, még senkinek sem sikerült őket megtalálni az égbolton. A csillagászok úgy képzelik, hogy bizonyos csillagok fejlődésük során eljuthatnak abba a stádiumba is, amelyet (nem egészen pontosan) fekete lyuknak neveztek el. A csillag, miután kisugározta energiájának nagy részét, lehűl és zsugorodni kezd. Egy bizonyos ponton túl ez a zsugorodás rendkívüli módon felgyorsulhat, a csillag átmérője az eredeti 100 millió kilométerről néhány kilométerre csökken, a sűrűsége viszont annyira megnő, hogy egy gombostűfejnyi térfogatú darabkájának tömege elérheti a millió tonnát is. Az így megváltozott anyagnak rendkívüli tulajdonságai vannak. A fekete lyukká alakult csillag körül óriási intenzitású gravitációs tér keletkezik, amely a fényt is befogja és nem engedi tovább. Ezért a fekete lyukra kibocsátott fény már nem verődik vissza, mint ahogy a fekete lyuk felszínén működő fényforrás jelzései is visszahullanának, hasonlóan ahhoz a kőhöz, amelyet a Földön csak egy bizonyos pontig tudunk földobni a gravitáció miatt. Ezzel magyarázható az is, hogy a fekete lyukak léte közvetlenül nem is bizonyítható. Most már belátható, hogy a fekete lyukak (s a feltételezett antianyagú antivilágban a fehér lyukak) nem bejáratok — illetve kijáratok —, hanem éppen ellenkezőleg: csapdák, amelyeket lehetőleg minden űrhajónak el kell kerülnie.

A 6. fejezetet a következő mondattal indítja Mészáros: „A tényből, hogy a Föld egy mindenben magára hagyott űrhajóként száguld a világűrben, egyáltalán nem következik az, hogy az Ember magabiztosan ülhet a vezérlőteremben és békésen szemlélheti az elsuhanó csillagokat.” Szerzőnk nem következetes. Már idéztem azt az állítását, miszerint Földünk különböző kozmikus hatások gyújtópontjában található. Most viszont ennek éppen az ellenkezőjét könyveli el tényként. A dolog azért is bosszantó, mert tulajdonképpen egyik megállapítás sem igaz. Nem kétlem, hogy Mészáros László