Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - FÓRUM - Lacza Tihamér: A dodónai tölgyektől a futurológiáig

vetette papírra, számos megállapítása értelemzavaró vagy éppen ellentmondásos. Az európai civilizációval kapcsolatban megállapítja: „A döngő léptű római légióktól a szuperszonikus repülőgépek és űrhajók sebsségéig ível kultúránk. A vadásztól a tudósig. A vadász és a földműves birtokba vette a természetet, a mesterember és a munkás birtokába vette az anyagot, a gondolkodónak, a tudósnak pedig birtokába kell vennie a szellemi világot.” (kiemelés — L. T.). Az emberi kultúra ívelését az űrhajók sebességéig nehezen tudom elképzelni. Az pedig egyenesen érthetetlen számomra, ki mi módon, miféle munkamegosztás alapján vette (vagy veszi) birtokába a szerző által természetnek, anyagnak és szellemi világnak nevezett szférákat. Bárhogy is leegyszerűsítjük a problémát, elfogadhatatlan a természet és az anyag különválasztása, hiszen minden, ami körülvesz bennünket, s az is, amiből vagyunk — anyag. A szellemi világ meglehetősen furcsa fogalom; egy kis rosszindulatai akár démonokkal megtűzdelt „szellemvilágnak” vélhetné az ember, de a nagy jóindulat sem elegendő hozzá, hogy kihámozza a lényegét. A dolgok ilyen vulgarizált és felszínes jellemzése semmiképp nem lehet erénye egy tanulmánynak. Ugyancsak egyfajta felszínesség következménye ez a megállapítása is: „A tudomány forradalmával kapcsolatban, közvetlen termelő erővé válása mellett, figyelemre méltó kérdés a tudomány és technika között fellelhető ellentét, illetve fáziseltolódás.” Nem beszélve a képzavarról — a közvetlen termelőerővé váló tudományos forradalomról —, nem eléggé világos számomra, miféle ellentétre illetve fáziseltolódásra céloz a szerző. A technika nem negálhatja a tudományt, mivel a tudomány nélkül elképzelhetetlen a léte és fejlődése. Ami a fáziseltolódást illeti, úgy vélem, Mészáros arra a szükséges időre gondol, amely egy elképzelés gyakorlatban történő alkalmazásához illetve megvalósításához kell. Ez azonban nem korunk szimptomája, régebben is így volt. Mészáros egyébként különböző társadalmi jelenségeknek tartja a tudományt és a technikát, amivel nem tudok egyetérteni, hiszen a tudomány és a technika közös tőről erednek: de talán még helyesebb volna a tudományt a fa törzséhez, a technikát pedig a fa leveleihez hasonlítani. Ahogy a fa koronájának terebélyesedéséhez feltétlenül szükséges, hogy a törzs erősödjék, úgy a lombok nélkül elképzelhetetlen volna a törzs további fejlődése.

Jóllehet, Mészáros László tanulmányának egy későbbi fejezetében (a 7.-ben) még szó esik a tudomány mai helyzetéről és feltételezhető jövőbeni alakulásáról, képünk akkor sem lesz teljesebb, sőt csak újabb ellentmondásokkal találjuk szemben magunkat

— a szerző jóvoltából: „A két kultúra esetében valószínűleg nem csupán reál-humán ellentétről van szó, hanem arról is, hogy a humán tudományok lemaradtak a reális szféráit feltáró tudományok mögött.” Ennek a megállapításnak az elfogultságát — de írhatnám azt is: tudománytalan voltát — még az utólag szépíteni akaró mondat („De lehet, hogy nem is lemaradásról van szó...”) sem korrigálhatja. Az még csak hagyján, hogy látszatra szakadék tátong a természettudományok és a társadalomtudományok között — szerintem nézőpont kérdése a dolog —, hiszen Snow angol fizikus és író emlékezetes előadása óta szinte divat lett a két kultúrát szembeállítani egymással, de hogy még fontossági sorrendet is felállítsunk, és a természettudományok és a technika látványos eredményeinek láttán a „humán tudományokat” kevésbé életrevalóknak tekintsük, az megengedhetetlen. A fölfedezések és az elért eredmények értékrendjét ugyanis legföljebb az adott tudományágon belül lehet megállapítani — ha egyáltalán szükséges ez —, mert a különböző területeken elért eredmények összehasonlíthatatlanok. Képletesen szólva: a magasugró és a súlylökő teljesítményét nem szokták egymáshoz viszonyítani, pedig mind a magasugrás, mind a súlylökés az atlétika része. S ha már látványos eredményeket emlegettem, szeretném megjegyezni: nemcsak az atomfizikának, a szerves kémiának vagy a biológiának voltak nagy pillanatai vagy korszakai ebben a században, hanem a társadlomtudományoknak is, csak ezt nehezebb észrevenni. Olyan tudományágak születtek meg az utóbbi száz esztendőben, amelyek addig nem (vagy csak más tudományokba beépülve) léteztek: szociológia, pszichológia, s bizonyos értelemben a néprajz, régészet is. De a „klasszikus” társadalomtudományok is sok új, nem egyszer forradalmainak tűnő felfedezéssel gyarapították az emberiséget. Gondoljunk csak a strukturalizmus impozáns térhódítására a nyelvészetben (Saussure), a néprajzban (Claude Lévy-Strauss), a lélektanban (Jean Piaget) vagy akár az Irodalomtudományban (Roman Jakobson, Mukarovský, Riffaterre stb.); a közel-keleti régészeti ásatások eredményeinek tudatformáló hatását sem volna szabad lebecsülni; a történelemtudomány módszerei is átalakultak, elég talán utalni — a példa kedvéért