Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - FÓRUM - Lacza Tihamér: A dodónai tölgyektől a futurológiáig

— a francia gazdaságtörténeti iskola, az Annales-kör — személy szerint pedig Lucien Febvre és Marc Bloch — tevékenységére, aminek az ismerete nélkül ma már aligha lehetne nyugodt lelkiismerettel átfogó történelmi művet írni. A példákat tovább sorolhatnám, de úgy vélem, Mészáros László állításának tarthatatlanságát bizonyítandó, ennyi is elég. (Egyébként még csak elfogultsággal sem vádolhat meg senki, hiszen vegyész létemre tartottam fontosnak megvédeni a „humán tudományok” becsületét.)

A 4. 3. bekezdésben a szerző — miután tömören összefoglalta, mi (és miért) szükséges ahhoz, hogy az elmélet és a gyakorlat között megmaradjon az egyensúly —, arról beszél, hogyan lehetne „szellemi eszköztárunk” fejlesztésén munkálkodni. „Több tanulmány bizonygatja, hogy agyunk kapacitásának alig tíz százalékát használjuk ki gondolkodásra. Ha eltekintünk a biokémiai beavatkozások lehetőségétől (...) még mindig két fontos lehetőségünk van szundikáló agyunk felébresztésére, beindítására. Mindenekelőtt egyszerűen többet kell gondolkodnunk, növelnünk kell meditációink extenzitását és intenzitását. A többé-kevésbé rendszeres szemlélődésből mérhetetlen energia sugárzik. (...) Másik lehetőségünk szellemi módszertani eszközeink gyarapítása. Nem csupán tényekre és ismeretekre, hanem elméletekre, szemléletekre, modellekre, programokra, algoritmusokra is szükségünk van.”

Eltekintve az olyan „lírai meghatározásoktól”, mint „szundikáló agyunk” (különben sem szerencsés, hiszen agyunk nem szundikál, ha' ^m csak „félgőzzel” dolgozik), semmiképp nem tartom tudományos megállapításnak — ráadásul egy olyan fejezetben, amelyben lépten-nyomon szó esik a tudományos gondolkodásmódról — az efféle kijelentéseket, mint például: „a többé-kevésbé rendszeres szemlélődésből mérhetetlen energia sugárzik” vagy „növelnünk kell meditációink extenzitását és intenzitását” stb. Az embernek az az érzése támad, hogy a nyomda ördöge incselkedik vele: mintha az idézett sorokat nem a kéziratból, hanem egy régi, okkultista tudományokat népszerűsítő könyvből vette volna a szedő.

S még ha meg is fogadnánk a szerző tanácsát, nem valószínű, hogy „szellemi eszköztárunk fejlesztése eredményesebb lesz: hány és hány millió ember tanult vagy tanul, milyen sokan elmélkedtek és elmélkednek ma is, és még sem mondhtajuk, hogy valamennyien fejlettebb szellemi eszköztárral rendelkeztek vagy rendelkeznek. A szerző által javasolt másik irányba is régóta kitaposott ösvények, sőt modern autópályák vezetnek; hiszen elméletei, szemléletei, de még talán modelljei is minden korban voltak az emberiségnek.

A 4. 5. bekezdésben a szerző megállapítja, hogy ismereteink mennyiségének exponenciális növekedése az utóbbi száz évben csak látszólagos, hiszen véges azok száma, akik a tudományos kutatással foglalkozhatnak, s korlátozottak a publikálás lehetőségei is. A nyomaték kedvéért leszögezi: „Gyakran feledkezünk meg arról, hogy a végtelen csupán matematikai absztrakció, hisz a modern csillagászat meggyőzően!!) bizonyította, hogy valahol 10—15 milliárd fényévnyi távolságban Világegyetemünk is véget ér..i” Sajnos, meg kell mondjam, a modern csillagászat még adósunk a meggyőző bizonyítékokkal; csupán feltételezések léteznek arról, hogyan is keletkezett „táguló világegyetemünk”, s meddig tart még a tágulása. Bármennyire is megnyerő tulajdonság a nagyvonalúság, a tudományos problémákat nem lehet nagyvonalúan kezelni. Különösen a laikusok esnek gyakran abba a hibába, hogy eltúlozzák a tudomány és a technika szerepét; sejtéseket bizonyított tényként könyvelnek el, merész képzettársítással egymást eleve kizáró jelenségeket próbálnak összekapcsolni, s fantáziával pótolják a hiányzó biztos ismereteket. Minderre számos példát hozhatnék Mészáros László tanulmányából. íme, egy csokorra való: „Igaz, hogy egyelőre nem tudunk mit kezdeni a nukleáris hulladékokkal — talán majd a Napba lőjük ki —, a rádioaktív izotópok alkalmazása a tudományban és a technikában azonban már mindennapos dolog, ami talán sokkal fontosabb, mint az atomenergia. Az energiagyártás drága készülékeivel szemben az izotópok ugyanis olcsó szerkezetekben használhatók.” — írja a 6. 4. bekezdésben. Valóban tény, hogy az. atomenergia hasznosítása ma még igen költséges. Ezért meglepő, hogy a szerző szerint a radioaktív hulladékot a Napba kellene kilőni; ez méginkább megdrágítaná az atomenergia felhasználását, hiszen a Napra küldendő szemétszállító űrhajó üzemeltetéséhez nagy mennyiségű energiára lenne szükség. [Egyébként szeretném megjegyezni, hogy tudtommal a radioaktív izotópok alkalmazása és az atomenergia felhasználása nem egymást kiegészítő vagy ellensúlyozó jelenségek; a radioaktív izotópokra akkor is szükségünk lesz (vagy lehet), ha