Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - FÓRUM - Lacza Tihamér: A dodónai tölgyektől a futurológiáig

tében csökken, hanem más, ennél lotosabb fékező hatások révén is (például a Föld mágneses tere).

A 2. 3. bekezdésben Mészáros László a következőket állapítja meg Földünkről: „A makrokozmosz szintjén mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk, hogy Földünk nem a néma hideg űrben keringő magányos golyóbis, hanem a különböző kozmikus hatások gyújtópontjában levő bolygó.” Ha ez így lenne, akkor Földünknek megkülönböztetett szerep jutna a világmindenségben, pedig tudjuk, hogy ez nem igaz (már Kopernikusz megcáfolta ezt az elképzelést). Azt hiszem, maga a szerző sem úgy gondolta, ahogy végül is leírta, csupán arra akart figyelmeztetni, hogy Földünket sok veszély fenyegeti a világűrből; de fogalmazzon akkor világosan és egyértelműen, hiszen a „kozmikus hatások gyújtópontja” csillagászati szempontból képtelenség.

Akárcsak Mészáros László, én sem tartom elképzelhetetlennek, hogy sok százezer év múlva (de lehet, hogy már jóval előbb) Földünk összeütközik egy ma még nem is látható égitesttel. Azt viszont nem hiszem, hogy egy ilyen találkozás tartósan befolyásolná a légkörben lejátszódó magreakciókat.

„(...) az egész nem a részek egyszerű összege — írja a 2. 5. bekezdésben —. A tulajdonságok néha homlokegyeneset ellenkezőek is lehetnek. A létfontosságú víz például a közvetlenül ártalmas hidrogén és oxigén keveréke.” Állításának igazolására nem éppen a legszerencsésebb példát választotta a szerző, hiszen a víz létfontosságú ugyan, de pusztítani is tud, a hidrogén pedig nemcsak a robbanókészségével, hanem sok más, többek között „pozitív” tulajdonságával is kitűnik. Itt szeretném felhívni Mészáros László figyelmét arra is, hogy a víz nem a hidrogén és oxigén keveréke, hanem ezeknek az elemeknek a vegyülete!

A tanulmány 3. fejezetében a „jövő tudományáról” elmélkedik a szerző. Felvázolja azokat a különbségeket, amelyek elválasztják egymástól a futurológiát és a prognosztikát. Elismerem, hogy futurológia és prognosztika címén sokan közönséges spekulációt űznek, de azért jó lett volna Pierre Versins megjegyzését („ostobaság lenne azt hinni, hogy ezek az igen tiszteletreméltó és gyakran bőkezűen dotált tudományok komolyabbak, mint maga a science-fiction”) egyértelműen beiktatni a szövegbe, mert így az embernek az az érzése támad, hogy az egész futurológiára és prognosztikára vonatkoztatva idézi a szerző, jóllehet ennek épp az ellenkezőjét igyekszik bizonyítani már azzal Is, hogy megírta terjedelmes tanulmányát (amelyből egyébként hiányolom azt is, hogy nem említi, milyen komolyan foglalkoznak mind a szocialista, mind a kapitalista országokban a jövőkutatással, s ezzel azt a látszatot kelti, mintha egyes személyek — néhány szociológus, közgazdász, filozófus, esetleg természettudós — magánügye lenne a futurológia és a prognosztika).

A 3. 3. bekezdésben érdekes problémát boncolgat a szerző. Arra keresi a választ, milyen mértékben lehet előrejelezni a kultúra alakulását, illetve milyen behatóan foglalkoznak ezzel a kérdéssel a futurológusok és a sci-fi írók. Egyetért Stanislaw Lemmel (akit, mellékesen, jelentős szaktekintélynek tart sci-fi és futurológiái ügyekben), s idézi az alábbi megállapítását: „a kulturális alkotás szempontjából a sci-fi kozmosza halott sivatag, amelyben szörnyű szellemi aszály honol”. Ami magyarra fordítva körülbelül annyit jelent, hogy a tudományos-fantasztikus irodalomban (amelyben szerintem túlteng a fantasztikum a tudomány rovására) szinte szó sem esik a kultúra jövőbeni alakulásáról, feltehetően azért, mert még a képzelet számára is kemény diónak tűnik ez a probléma. A fenti idézet a 940. oldalon olvasható, de a nyomaték kedvéért (egyéb magyarázatom nincs rá) szó szerint megismétli a 947. oldalon is (igaz, más összefüggésben). A bekezdésben felvetett problémákról különben nem kívánok részletesen vitatkozni a szerzővel, csupán megkérdezném, hogyan értsem a következő megállapítását: „A világ jelenlegi állapotában nem elhanyagolható tény a kultúrák sokasága sem, amely lehetővé teszi az embernek, hogy végső soron választhasson közöttük. Vagy legalábbis a minden társadalomban fellelhető szubkultúrák között.”? Gondolom, ha már egyáltalán választani lehet, akkor nem a kultúrák között fogunk választani, hanem közülük, mert a kettő nem ugyanaz, de a stilisztikai ficamnál is nagyobb bűn, hogy úgy beszél a kultúrákról és szubkultúrákról, mint holmi üzleti árucikkekről, amelyekből mindenki kedve szerint választhat, pedig azt sem tisztázta, mit ért kultúra alatt.

A tanulmány 4. fejezetének témája — „A tudomány jövője” — talán a legvonzóbb témák egyike (legalábbis számomra), ezért csak sajnálni tudom, hogy a szerzővel itt is kénytelen vagyok vitába szállni, elsősorban azért, mert gondolatait hevenyészve