Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Mács József: Első közléseim

hely. A haragos pillantások után nem mertem aztán verset fabrikálni, meghagytam ezt a mesterséget Dénes Györgynek, aki szépen, szívhez szólóan dalolt, és minden költőtársát megelőzve ismerte fel, és hirdette is: Magra vár a föld... Tüzetesen megvitattuk első kötetét egyik szekcióülésünkön, hiszen végre volt mit megvitatni! Ö nagy ég, a szekcióülések! Kéthetenként Jártunk össze már az írószövetség székházában. Verseket, novellákat olvastunk fel. Meg előadásokat tartottunk a magyar irodalom élő vagy már meghalt nagyjairól. Meg szapultuk azt, aki nem volt jelen. Urbán Ernő akkoriban járt közöttünk, s a szekcióülésen éppen én tartottam előadást a két háború közötti magyar költészetről. Alighanem megrövidítettem az életét azzal, hogy Babitsot és Kosztolányit ki akartam iktatni az irodalomból, amiért nem írtak egyértelműen szocialista verseket. S ezzel már a hangulatot is jellemzem talán. Mindent a napi politika igénye szerint ítéltünk meg. Nem szerettük a könnyítéseket. Lapoknál dolgoztunk, tehát a lap elvárásai szerint válogattuk meg az elbeszélések témáját. Háromszázötven tyúk és egy tojás, Vágási engedély, Az új falu konyhája, Káderozom a szerelmemet stb. Elbeszéléseinkkel pillanatnyi helyzeteket akartunk megoldani vagy a megoldáshoz segítséget nyújtani. A kritika szintén csak a tartalmat vizsgálta műveinkben, formai kérdésekkel nemigen foglalkozott. Az új életről akartunk írni mindenáron, holott ezt az életet még nem ismertük. Másokkal együtt én is éreztem ezt, és elég hamar rájöttem, hogy múltból vett témákkal is szólhatok a mához, méghozzá hitelesen. Fiatal írótársaim is rádöbbentek erre (Lovicsek és a többiek), s innen kezdődik tulajdonképpen háború utáni „szegény világ” irodalmunk. A költő, az író keveset evett, kopott volt a cipősarka, gyűrött, foltos a ruhája, egyetlen komor felleg az ege. Még nem voltunk költők, írók, hiszen alig jelent meg tőlünk valami, de szerepelni már tudtunk. „Fontos” emberekként utaztunk Prágába a Csehszlovák írószövetség kongresszusára, és ott is egymás kezébe kapaszkodtunk, nem kötöttünk barátságot cseh és szlovák írókkal, mert szégyelltük, hogy nem tudjuk beszélni a nyelvüket. Itthon meg Gyurcsó, a magyar szekció titkára, kihasználva azt, hogy a CSEMADOK KB alkalmazottja, mint kot- lós a csibéit, mindenüvé vitt bennünket. Ha verseinkről, elbeszéléseinkről nem is tudtak még az olvasók, látásból már majd minden negyedik magyar hazánkfia ismerte „íróit”. Élveztük ezeket a kiruccanásokat. Tetszett a szereplés. Pataki diákok című elbeszélésemet annyi helyen olvastam fel, hogy már betéve tudtam. Jártunk a Bodrogközben, Gömörben, az Ipoly mentén, a Garam vidékén, Mátyusföldön és Csallóközben. Költőtársaim szinte minden fellépésük alkalmával azokat a költeményeiket szavalták, amelyekben a múltbeli szegénységet még a valóságosnál is szegényebbre festették. Egyik helyen egy idős, bajszos, jóindulatú atyánkfia meg is jegyezte: — Mi az, magukat valamiféle menedékházból szedték össze? Én is szegény vótam, de az én szegénységem semmi a magukéhoz képest... Egy Ipoly menti faluban Ozsvalddal voltam író-olvasó találkozón. Már a hnb irodájában borral fogadtak, s iszogatás közben egy mokány kinézésű férfi tízliteres demizsonnal a kezében betaszította az ajtót. — Itt vannak-e már az írók? — nézett körül. Ott voltunk, csak nem látott bennünket. Hármasban iszogattunk aztán, s az esti összejövetelig úgy felöntött a garatra, hogy a végén ki kellett vezetni a teremből. Ozsvaldnak volt kellemetlen. Ha hozzákezdett szavalni, mindig közbeszólt. — Petőfi verseit szavalja inkább! — Vízkeleten meg Gyurcsó Pistával jártam. A zsúfolásig megtelt teremben cigánybandával vártak az érkezésünkre. Ügy vonultunk be, hogy a zenészek rázendítettek a Rákóczi-índulóra. Összenéztünk. Hova kerültünk, összesereglett kurucok táborába? Az ötvenes évek író-olvasó találkozói voltak ezek, amikor bennünket a szereplési vágy hajtott (jó volt íróként tetszelegni, pedig még nem voltunk azok), a közönséget meg a szükség terelte a kul- túrházakba, Csontos Vilmos verskötet-címével azonsulva: Kell itt a szó. Kellett nekik a szó. Nem a verseinket, elbeszéléseinket élvezték, hanem azt, hogy magyarul szóltunk a magyarokhoz. Egy-egy szereplésünk után nem az maradt meg bennük, amit hallottak, hanem annak tudatosítása, hogy derülni kezd fejük fölött az ég, gyógyul a szíven és a leiken ejtett seb. Ezért tartom már míg élek fontosaknak, tespedtség- ből felrázóaknak, megnyugtatóknak és bátorítóknak azokat az első író-olvasó találkozókat. Számtalan derűs, mosolyogtató helyzetről is számot tudnék adni. Olyanról, hogy valamelyik bodrogközi faluban vagy kisvárosban Szabó Béla nem akart feljönni utánunk a színpadra, mert nagyon magasat kellett volna lépnie (nem volt lépcső). Figyelmetlenségnek tartotta a rendezők részéről elsősorban magával szemben, aki akkor már meglepte a szlovákiai magyar olvasót Az első ajándékkal...