Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Mács József: Első közléseim

Többet utaztunk, mint írtunk. Csodálkozom is, hogy a stószi őrző, vigyázó szemű Fábry Kevesebb verset — több költészetet című tanulmányát írta meg előbb, nem azt, hogy Kevesebbet utazni és többet írni, gyerekek! Pedig szerintem ez lett volna a „fontosabb”, hiszen ma is kísért annak a réme, hogy fél, másfél, két és fél, esetleg három és fél kötettel majdnem „klasszikus” íróknak tudjuk magunkat. S ha már első közlésem címén a kritikát ismételten szóba hoztam, el kell mondanom azt is, amit ezzel kapcsolatban tapasztaltam. Hol a legdorongolásban, hol az égig magasztalásban volt túlzó a kritikai szigor. Szabó Bélát például Az első ajándékért — amely szerintem szépen, tisztességesen megírt, mához szóló elbeszélések gyűjteménye volt — úgy fejbe- kólintotta fiatal társaim túlbuzgó kritikája, hogy ahányszor azóta keresi a Grandban a kalapját és a hóna alatt van, efféle szórakozottságáért csak a kritikát tudom okolni, amely kevésnek találta első könyvében a szocialista tartalmat. A kemény kritika, a dorong engem is megtalált, pedig én már zavartalanul úszkáltam volna az irogatás és a szereplés simogató vizében. Ennek a története, hogy akkor volt önálló Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadónk, amikor irodalmunkat művekkel talán csak Egri Viktor képviselte. S ha furcsa volt, sőt érthetetlen, hogy az egyik szövetkezeti farmon háromszázötven tyúk közül csak egy tojt, az még furcsábbnak tűnhetett fel, hogy egy önálló magyar könyvkiadó évente egy, esetleg két-három eredeti munkát jelentet meg. Kiadták tehát a körözési felhívást, hogy aki csak teheti, szedje össze a lapokban megjelent írásait, s adja át a kiadónak. így jutottam arra a sorsra (1955-ben látott napvilágot első könyvem, a Végnélküli gyűlés), hogy az akkor még Kassán élő Rácz Olivér elővegye és hozzám vágja kritikusi dorongját. Mindenkinek tetszett Rácz kritikája, akiket nem érintett, csak én róttam a Duna-parti sétányt az ütéstől bódultán. De akkor már nem Ráczcal vitatkozva, hanem vele együtt kérdezve: miért is nem merítek saját élményvilágomból? És sok kín, tépelődés után rájöttem végül, hogy mint másoknak, nekem is van szülőfalum, édesanyám, édesapám, nagyapám, testvérem, rokonságom, csak a Rácz kritikájáig, a napi teendők, a közelharcok miatt teljesen megfeledkeztem róluk. Rácznak köszönhetem, hogy rádöbbentett, illetve rányitotta szemem az otthoni világra. Második kötetemmel így aztán annyit már elértem, hogy Fábry azt írja róla: „Mács József új kötete — »Téli világ« — jólesőn igyekszik feledtetni első könyvének (»Végnélküli gyűlés«) kezdetlegességeit. Az új könyv fontos állomás az író pályáján, de még nem elhatározó lépés a novella felé...” Az égbe emelés példáit is sorolhatnám. Dénes egyik-másik versével goethei magasságot ér el (Egri). „Olvasás közben egyre arra gondoltam, hová, kihez, milyen nagyvilági rokonhoz társítsam Szabó Béla »Menyasszony«-át? Ma már tudom, hogy itt csak egy név jön tekintetbe: a francia Charles-Louis Philippe” (Fábry). Engem is „társítottak” Veres Péterrel, Móra Ferenccel, ha jól emlékszem. Az előbbi szerencséjére nem olvasta, az utóbbi meg már nem élt.

Rájöttem én mindjárt, hogy göröngyös útra tévedtem A kritikusok mint a kiéhezettek (hiszen kezdetben alig volt mit enni) rárontanak a megjelent műre, és tépik, harapják, ízekre szedik. Gyengébb pillanataimban úgy sóhajtottam fel: milyen jó is lenne, ha kritikusok nem lennének, csak olvasók. Akik nem fintorongnak, nem húzogatják a szájukat — olvasnak. És jó étvággyal megesznek mindent, mint a hegyi öszvér. Ez lenne az írók „igazi” paradicsoma, amelyben a kritikusok nem dobálóznának mindenféle rönkökkel és dorongokkal, s az írók sem haragudnának egymásra. Bábi egyszer már előállt azzal, hogy a java írók vegyenek egy elhagyott házat a Csallóközben, és vonuljanak el, zárják magukra a kaput. Az sem lenne jó. Nem tudnánk eldönteni, kinél legyen a kapukulcs, ki ügyeljen fel a rendre, ki engedélyezze a kimenőt stb. Abban sem tudnánk megegyezni, mikor ki hallgasson, mikor ki beszéljen. És el is lustulnánk ott, nem járnánk író-olvasó találkozókra, magunknak olvasnánk fel. Csallóközi idős, sokat tapasztalt asszonyok főznék nekünk a galuskát, olyanok, akik már nem jelentenének veszedelmet a férfiségünkre... Azért sem lenne jó egy ilyen ház, mert a Csallóközben régen lecsapolták a feneketlen mocsarakat. A kritikusok meg is rohanhatnák, el is foglalhatnák a „java” írók nyugalmas házát. Meg ki lenne a java író? Már ezt a legegyszerűbbnek látszó kérdést sem tudnánk magunk között eldönteni.

Akárhogyan is nézek vissza első közléseim előzményeire és következményeire, be kell látnom, ott követtem el a hibát, hogy a Háromszázötven tyúkkal és egy tojással a kezemben szaladgáltam Ponciustól Pilátusig, Üj Szótól a Roháőig, mint a kerge