Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Mács József: Első közléseim

mert megismerkedtem a pedagógista Máté Jucival, akinél szebb lányt nem láttam a Duna-parti városban. A pedagógiai főiskolán kezdtem olvasni Veres Péter, Szabó Pál, Móricz, Mikszáth, Eötvös Károly, Tömörkény és Móra műveit, s főiskolás koromban nyitottam ablakot a világra azzal, hogy Reymont „Parasztok”-ját, Steinbeck „Érik a gyümölcs”-ét, Roger Martin du Gard „A Thibault család”-] át, Ramuz „Üldözött vad”- ]át, Tolsztoj, Csehov, Gorkij stb. könyveit megismertem. A főiskolán volt szerencsém találkozni Sas Andorral, a kiváló pedagógussal és tudóssal, aki papírcetlikről olvasta az előadásait Adyról, József Attiláról, Illyés Gyuláról. Annyira szerette ezeket a papírdarabkákat, hogy az utcán is olvasgatta őket, mintha a járdák és a terek népének akart volna előadást tartani. Csak azért nem ütközött bele senkibe, mert az emberek figyelmesen kikerülték az utcán is stúdiumokat folytató öregurat. Erről a „bogaráról” ismerte már az egész város, s ha a Duna-parton vagy akárhol felbukkant, az emberek mindjárt felhívták rá a figyelmet: — Jön a cetlis ember! — Mayer Imrével, a kitűnő nyelvésszel is a főiskolán ismerkedtem meg. Senki nem tudott nála szebben beszélni magyarul. Sas Andor tanársegédet, Mayer Imre nyelvészt akart nevelni belőlem. Mert hogy szépen, szabatosan beszélek magyarul. Mikor azonban az Űj Szóba kezdtem írogatni recenziókat (ahol Mayer Imre lektorkodott), és beleolvasott a kéziratomba, égnek meredt feje búbján az a néhány szál haja, s rejtély lettem számára. Hogyan lehetséges, hogy aki olyan szépen, egyszerűen beszél, ha ír, úgy belegabalyodik a mondataiba, mint pók a hálójába. Pedig csupán a közmondás igazáról volt szó, amely szerint nagyot akarásnak nyögés a vége. A kor levegőjében volt, hogy most csak nagyot, fontosat lehet mondani. Legalábbis olyat, amely újólag és ismételten forradalmasít.

Abban az időben Lőrincz Gyula, az Űj Szó főszerkesztője az istennél is semmibb semmiből teremtette a világot, vagyis a szlovákiai magyar újságírást. Nekem is azt mondta egy napon: — Szerkesztőt csinálunk belőled! — Tetszett az ajánlat, mert ilyenre gondolni sem mertem volna, bár annyit megjegyeztem: — Még főiskolára járok! — Mintha nem is hallotta volna az óvatos ellenvetésemet. — Nem számít — mondta. — Lapunk már van, nem szerkeszthetjük emberek nélkül! — így lettem aztán ember elég fiatalon, huszonegy és fél éves koromban a Lőrincz Gyula teremtő akaratából. A lapnál aktív dolgozó, a főiskolán meg Sas Andort, Csanda Sándort, Turczel Lajost szomorítón álmodozó. Nem egy riportom, később elbeszélésem született előadáson, amikor Sas, Csanda vagy Turczel nem figyeltek rám. Az Oj Szó kulturális rovatát akkor Egri Viktor irányította. Mikor először álltam vele szemtől szemben, és néztem a fejét, rögtön elment a kedvem attól, hogy író legyek. Az villant belém, hogy én is kopasz leszek. Vagy azért, mert a fejem töröm, vagy azért, mert a fejem törik. Csodáltam Egri munkabírását. Képes volt délelőttöket, délutánokat a fiatalok kéziratával eltölteni. Javította, pofozgatta szüleményeinket, s nem nyugodott, míg nem talált az írásnak csattanős befejezést. S ha kezébe került egy-egy vers vagy elbeszélés, amelyben a szerző botrányos stiláris hibákat vétett, haragra gerjedt és a jobbágykort idézve kiabálta: — Huszonötöt a fenekedre! — Szívósságára vall, hogy a hasznavehetetlen kéziratok sem tették fásulttá, inkább szórakozottá. Emlékszem, egyik reggel felemás cipőben (sárgában és feketében) jött be a szerkesztőségbe. Mert mikor az ágy alá nyúlt, már akkor biztosan úgy sóhajtott föl a bonyolultan megírt kéziratainkra gondolva: — Istenem, segíts, kezdődik a nap... Nem csodálkoztam volna, ha egy napon

— kéziratainkat olvasva és javítva — elveszítette volna ép nyelvérzékét. Az sem lepett volna meg, ha a végén ő maga lett volna teljesen Sovánka, nem az Űj Szóban folytatásban közölt szocialista paraszttörténete. Hozzá futott be minden, amit versnek, elbeszélésnek, kisregénynek és tanulmánynak lehetett nevezni. Engem is ő vett a szárnyai alá. A fentebb már említett okokból a viszony nem volt a legbarátságosabb közöttünk. írtam ugyanis egy humoros elbeszélést, amelynek az volt a címe, hogy Háromszázötven tyúk és egy tojás (megjelent később Végnélküli gyűlés című kötetemben). Azzal utasította el a közlését, hogy a történet hihetetlen, valótlan. Háromszázötven tyúk nem tojhat naponta csak egy tojást. Ami viszont ezen túl értendő, az nem kedvez az előrehaladásunknak. Nagy mérgesen a Roháčba rohantam el az írásommal, ahol közölték. A Roháč című szatirikus lap tanúsítja ma is, hogy első írásom, közlésem szlovákul jelent meg előbb, csak azután magyarul. Persze aztán jóra fordult közöttünk minden. Egy 1956. szept. 22-én keltezett levele erre példa. íme a részlet: „Kedves Jóska! Leveled megjött, novelládat rögtön elővettem. Szép, érzékeny szívvel megírt kis novella, stílusa is tetszett, vannak már mesterinek, tökéletesnek mondható