Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Mács József: Első közléseim

— Olyan Is, mint egy keleti kényúr? Mert a név azt jelenti.

— Olyan — felelte habozás nélkül, pedig nem tudta, hogy a kényúr milyen.

— Nos, hát mesélj a lovadról. Menj ki szépen a táblához, és mesélj.

Bátortalanul engedelmeskedett, aztán végignézett az osztályon. Magyar vigyorgó

arca, Freitag grimasza ugyanúgy zavarta, mint a falró! őt néző Tompa Mihály, akinek azt olvasta ki a szeméből, hogy emberelje meg magát, nehogy úgy járjon mint Döme A gólyához írt verse legfontosabb részénél, a két haza végzeténél. Ha nincs is lova, most már tegyen úgy, mintha lenne. S úgy meséljen, hogy mindenki igazságnak higgye a hazugságot.

— No, kezdd már el! — hallotta a költő hangját.

— No, kezdd már el! — hallotta a tanár úr hangját.

— Betörtél a kriptába, ne légy hát gyáva — biztotta a szeme elé táncoló Lajcsi, s biztatták a szlvosszögi gyerekek is.

— Hasszán, a lovam, a legszebb és a legrendesebb ló — kezdett a történetbe, de a tanár úr mindjárt félbeszakította.

— Nagy dolgot mondtál, fiam! Hitesd is el velünk ...

— A legszebb, mert rendesen abrakolom és fényes a szőre. Meg okos a szeme. Meg kecses a tartása és táncos a lába — szavalta úgy, mint más a költeményt.

— Jól van, fiam, de miért rendes? — kormányozta szavait a pádból a tanár úr.

— Ügyel a ruhájára, a fényes szőrére. Nem fekszik bele a sz... ba — szavalta tovább, s a lányok elpirultak, a fiúk meg kuncogtak.

— Folytasd csak, folytasd! — siettette a tanár úr, és az órájára pislantott.

— Meg még azért legrendesebb a lovam, mert megtanított arra, hogy lóhűség is van. Addig csak kutyahűségről tudtam'.

— Érdekes dolgokat mondasz, fiam — ismerte el a tanár úr. — Aztán hogyan tanultál tőle lőhflséget?

— Kiscsikó korától úgy jár utánam, mint más gyerek után a bárány. Mikor nagy, erős ló lett, én meg kicsi maradtam mellette, letérdepelt, úgy vett fel a hátára. És vigyázva vitt, kerülte a gödröket, buktatókat, nehogy leessek róla. Nem kell annak kantár. Mindig tudja, hova akarok menni. És úgy ismeri a cimboráimat, Lajcsit meg a szívosszögi gyerekeket, hogy nevükről szólítaná őket, ha tudna beszélni. Kötőfék se kell neki. KI s be jár az ólból szabadon. Egyszer arra ébredtem, hogy néz be az ablakunkon. A hosszú éjszaka után már hiányoztam neki. Ha elmegyek játszani és későre maradok, nem édesanyám jön értem, hanem ő, Hasszán, a legszebb és legrendesebb ló. Olyankor a hátára vesz és hazaröpít. Nehogy kikapjak. Ha néha mégis elvert édesapám valamiért, s az ólba mentem ki sírni, ott szomorkodott felettem. Megnyalta a homlokom, és az ő szeme is könnyezett.

— Különös ló. Különös egy ló — billegette kövér fejét a tanár úr, és úgy figyelt, mintha ő is elsős gimnazista lett volna.

Már a lányok sem mosolyogtak. Már a fiúk sem kuncogtak. Nem nevetett senki. Csak a bágyadt, fáradt őszi legyek zúgtak az ablakban, azok figyelmeztettek tanárt, diákot arra, hogy földrajz óra van.

— Különös, mert jó is. Minden lónál jobb, nemesebb szívű — magyarázta úgy, hogy már ide-oda sétált a katedra előtt, mint a jó métereseket lépő Vajda Szabó Pál, a számtan-fizika szakos tanár.

— Miért jobb, miért nemesebb? Most már erre is kíváncsiak vagyunk,»ugye gyerekek? — helyezkedett nagyobb kényelembe a tanár úr.

— Mert nem olyan, mint a közönséges ló — emelte ki a legfontosabb tulajdonságát.

— Az milyen? — szólt közbe ismét.

— Az olyan, hogy képes megalázni az embert!

— Hogyan? Mivel? — bámultak rá a kíváncsi szemek.

— Egyszer a közönséges ló maga után vonszolt valakit. Igaz, emberek kötözték nyereghez a kezét, de ő húzta, rángatta szegényt. S hiába kiabált az a szerencsétlen, hogy ártatlan, a közönséges ló nem sajnálta meg. Az ilyen állat arra is képes, hogy letaposson embereket. Megvadul, elszalad, összetöri a szekeret, halálosan megsebesíti a gazdáját. Nincs tekintettel semmire. Az én lovam nem ilyen. Az én lovam Hasszán. Olyan szelíd, hogy a tenyeremből etethetem. És okos, nagyon okos — vett mély lélegzetet, és már úgy járt az osztályban fel s alá, mint egy született tanár.