Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Mács József: Első közléseim

— Ezt miből állapítottad meg? — késztette a történet folytatására Szepesi.

— Abból, hogy tiszteli és szereti apámat, anyámat Tudja, hogy hozzájuk tartozom. Azt is tudni fogja, mikor érkezem haza a gimnáziumból. A kapuban vár majd, és felnyerít örömében, amikor meglát. Mintha a nyerítésével mondaná: »Szervusz, édes gazdám. Jaj de örülök, hogy már látlak!« És táncolni kezd örömében. Mikor meg betaszítom a kaput, hozzám dörzsöli a fejét, úgy vinnyogja el: »Te vagy csak nekem, édes kis gazdám. Ha te nem lennél, én se lennék. Mert én csak úgy lehetek, hogy te is vagy. Nélküled mindjárt lefoszlana a hús a testemről, a csontomból se maradna semmi.«

Nem bírta továbbmondani a történetet. Ogy megcsuklott a hangja többször is, mint a megroggyanó térd. A sírás erősen megrázta a testét. Eszébe jutott ló utáni vágya, nagy-nagy keserűsége, és eltört a mécsese. Ráborult az ablak párkányára, és hangosan felzokogott. Senki sem értette, mi történt. Tanár úr sem, mert odament hozzá, és azt kérdezte:

— Ejnye, ejnye, fiam. Most kit sajnálsz? Magadat vagy a lovadat?

— Magamat nem, az biztos — zokogta bele a karjába.

— A lovadat se sajnáld. Az olyan okos ló nem érdemel sajnálatot — vigasztalta a tanár úr, és az osztályban a légy zúgását is hallani lehetett.

— Ha akarnám se tudnám sajnálni, mert az a lő nincs. Nem is volt soha — panaszolta fel.

— Mit beszélsz? Milyen bolondságokat beszélsz? — lepődött meg a tanár úr.

— Én találtam ki azt a lovat!

— Pihend ki magad, fiam — elégedetlenkedett a tanár úr, majd az osztályhoz fordult. — Halljátok, gyerekek, mit mondott? Hogy nincs lova. Nem is volt soha. Kitalálta a történetet. Elhiggyük?

— Ne — zúgták kórusban.

Kicsengettek. Szepesi tanár úr értetlen arcot vágva kivonult az osztályból. Ő meg úgy maradt az ablak párkányára hajolva, hogy a szünetben ne olvashassák ki a szeméből, tényleg nincs lova, csak kitalálta a mesét. Kisírt szemmel fogadta meg, hogy ezután lóhűséggel ragaszkodik kitalált Hasszánjához.”

Első fontos közléseim közé kell számítanom azt is, amikor azt magyaráztam apámnak, miért lékeltem meg Seszták Arzén becsületes parasztember félholdnyi dinnyéjét. Segítőtársammal, cimborámmal, Boros Ferkóval együtt csak apámra való tekintettel nem adott csendőrkézre. Magában persze joggal gondolhatta: csendőrkézre adja ez saját magát! Az ilyen javíthatatlan kölyök előbb-utóbb úgyis börtönben végzi vagy bitófán. Majdnem igaza lett. Elég korán lopásra adtam a fejem. Először egy Mannli- cher puskát akartam elemelni Ferkóval a volt Bornemisza kastély pincéjéből. Éppen a legrosszabbkor, amikor utolsót csendítettek a magyar világnak. Német katonákkal volt tele a falunk. Lehet, apám és én az életünket annak köszönhetjük, hogy az őrt nem lehetett elcsalni a puskák közeléből. Másodszor meg egy lovat próbáltam elkötni. Egy-két nappal a felszabadulás után. A Csont Fejes Béla csűrjében néztük ki magunknak egy szép vasderes csikót. S hogy mennyire nem voltunk járatosak a lopásban, abból is lehet következtetni, hogy világos nappal kötöttük el a jószágot, és a ház előtt vezettük el, az oroszok szeme láttára. Lett is mindjárt fenenagy lárma. Minden katona az édesanyánkat szidta, de mi eleresztettük a fülünk mellett. Csak a vasderessel törődtünk, semmi mással, s mivel üldözöttnek tekintettük magunkat, a lovat jobb híján bekormányoztuk a volt fogyasztási szövetkezet (NUPOD) kis üzlethelyiségébe, hiszen olyan helyen még nem járt. Lótolvajlással nem kísérleteztem aztán. A ló túlságosan nagy. Nem lehet elrejteni zsebben vagy kabát alatt. Pisztoly elemelésére adtam a fejem. Visszamaradt német trénszekérről szereztem, a kemencébe rejtettem, majd a szüleim tudta nélkül becsempésztem a házba. Seszták Arzén kijelentését (majd csendőrkézre adja ez magát!) a rimaszécsi csendőrök mintha csak néhány évvel később hallották volna meg, egy kora tavaszi reggelen arra kaptak kedvet, hogy vagy kilencen belegázoljanak a szívosszögi sártengerbe és házkutatás címén körülnézzenek a lakásunkban. Apám úgy megijedt, hogy amit soha azelőtt nem tudott, egyszerre folyékonyan beszélt szlovákul; anyám is kontrázott neki. Folyékonyan mondta, hogy nie. Ami azt jelentette, hogy nincs tiltott fegyver a házban. A csendőrök úgy tettek, mintha nem értették volna a szlovák szót, feltúrták a lakást, s mikor az egyik már a pisztoly mellett tapogatta a szekrény tetejét, jobbnak láttam előadni a rejtett fegyvert. Egész nyáron arra