Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Duba Gyula: Az első közlésem

alkotói tett. Nem bírálni akarom ezt a korszakot — elemzem! A maga módján hősi korszak volt: egy népcsoport magára találásának és közösségi tudata megteremtésének az időszaka.

Ez a korszak a kezdeményezésnek és a képzeletnek is bő teret engedélyezett. Az irodalommá „verbuválódó” nemzedék falujából, hányatott kamaszfiatalságából kiapad- hatatlannak látszó életenergiákat hozott magával, kuszáit sorsa egy-egy állomásáról pedig súlyos tapasztalatokat. Az én kassal osztályomhoz hasonlóan sokoldalú, érett fiatalság volt, a háborút Is személyes élményként ismerte s az utána következő évek megedzették kitartását és akaraterejét. Csak a műveltsége volt foghíjas és részben a tehetség hiányzott ahhoz, hogy azonnal igazi irodalmat műveljen, ezért buzgó komolysága bizony néha csak komolykodás volt. A kezdeti, átmeneti korszak után akkor éreztem magam véglegesen egynek vele, amikor megírtam a Kacagó irodalom című paródia-sorozatomat (Fáklya, 1955. 3—4 szám), amely, mint egy költőnő mondta, olyan helyzetet teremtett, hogy „senki sem beszélt róla, de mindenki haragudott”. Nem baj, gondoltam, a szatíraíróra természetszerűleg neheztelnek az emberek, mert kellemetlen igazságokat mond nekik — önmagukról. (Egyszerre túl komolyan vettem a „hivatásomat”, már-már romantikusan eltúloztam a jelentőségét.)

Egy-egy első találkozásról kell még szót ejtenem. Sas Andorral nemsokára az első közlésem után találkoztam: „Te vagy az, fiam” mondta atyaian, „jól van, fiam...” Láttam rajta, hogy komolyan gondolta, amit írt rólam, s ez megnyugtatott. Az Új Szó szerkesztőségében Fábry Zoltánnal futottam össze — szó szerint, az ajtóban —, és valaki bemutatott neki. „A szatirikus? Kell, nagyon kell...” mondta és tovább sietett, de bennem jó érzéssel zsongott a gondolat, hogy ismer, olvas és számon tart. Bábi Tiborral a Tátra kávéházban találkoztam: „Ülj le ide!” invitált egy asztalhoz. „Mindjárt jövök!” Valóban nemsokára visszatért, mindkét kezében egy üveg bort lóbálva, és reggelig elbeszélte az élettörténetét. Tőzsér Árpád egy mozi előcsarnokában lépett hozzám: „Te vagy a Duba?” Mondtam, hogy igen. „Én meg Tőzsér vagyok!” nyújtotta kezét, majd visszatért a társasághoz. Emlékszem, hogy világosbarna haja szemébe hullt, mint Adynak. Ozsvald Árpáddal úgy ismerkedtem meg, hogy valaki azt mondta róla, haragszik rám a paródia miatt. Amikor először találkoztunk, megkérdeztem őt, igazán haragszik-e? „Hogyan haragudnék, hiszen földiek vagyunk” válaszolta, „de különben nem volt igazad...” Kiderült, hogy nem messze tőlünk, Nemesorosziban született és a szomszéd faluban, Fegyverneken tanított évekig. Te voltál az a nagy futballista Duba?” kérdezte. „Nem — válaszoltam —, az az öcsém volt.” ... Dénes György a rádióban fogadott el tőlem karcolatot, Török Elemérrel pedig szinte azonnal megismerkedtem, de már nem tudom, hogyan. Azon vettem észre magam, hogy egyszerre benne vagyok az irodalomban s egyre inkább magának követel, fogva tart és nem enged el.