Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Duba Gyula: Első paródiák
Első paródiák KÖLTŐVÉ LETTEM Érdekes, hogy az emberek mennyire nem ismerik önmagukat, egyáltalán nincsenek tisztában képességeikkel és szellemi adottságaikkal. Többek között én sem tudtam, miszerint lelkem sokoldalú árnyalatokkal és mellékzöngékkel rendelkező felépítésénél fogva arra születtem, hogy halhatatlan, örökértékű rímekkel ajándékozzam meg az emberiséget. Erre a csodálatos tényre Rudi barátom hívta fel a figyelmemet, aki meleghangú, de építőtartalmú kritikájával fellebbentette a fátylat kitörni készülő képességeim előtt. — Öh, te költői lelkű, ábrándos ökör — mondta kedvesen Rudi —, olyan kétbalkezes vagy, mint egy szerelmes fűzfapoéta. Miért nem írsz te verseket, a kutyafáját. — Gondolod, hogy költőnek születtem? — kérdeztem elmélázva. — Föltétlenül — válaszolt ellentmondást nem tűrő hangon. A gondolat szeget ütött a fejembe. Miért ne? Világhír, babérkoszorú, tekintély, kellemes dolgok, melyekért érdemes harcba szállni egy magamfajta őstehetségnek. Hogy ki ismert el? Hát a Rudi! Ő csak ért hozzá. írok, döntöttem el pillanatnyi megfontolás után. Mielőtt azonban nekifogtam volna, rövid előtanulmányokat folytattam. Zsenge költőnemzetségünk felelőtlen munkáinak elemzéséből megtudtam, hogy a vers fő alkotórésze a papír, a ceruza, a szociális építőmunka és a gépies elem. Mellékalkatrészek.’ a rímek, a tartalom, az értelem, amelyek azonban el is hanyagolhatők. Aztán hozzáfogtam az első vers megírásához, mely hivatva lesz a világ figyelmét reám irányítani. Figyelembe véve az összes szempontokat, agyvelőm véres verítékéből születő kisdedemnek „Ugarszántás tavasszal!” címet adtam, ezzel is kifejezvén, hogy nem menekülök az öncélú művészet népeillenes, önző mocsarába, hanem a pacsirtaszótól hangos ugaron folyó, lázas építőmunka szépségeit akarom ecsetelni. Öh építés, óh szocializmus, óh dialektika, vezérfonalaim vagytok ti nékem mindörökre! Kezdtem a változatos tavaszi táj leírásával, melynek csendjét csak Mucsai, az egyénileg gazdálkodó hathetkáros szántó-vető középparaszt ostorpattogtatása zavarja. Ismertettem a rózsás jókedvet, amellyel a ragyogó jövőn mereng, miközben minden por- cikájában ropogva markolja az ekeszarvát. Am mint az új idők diadalmas zenéje, előmászik a szomszédságból egy traktor, hetyke lovasával, a Karcsival, és meggyőzi a hathektáros Bélát, hogy kár fékezni az iramló, viharos élet kerekét, inkább lépjen be az EFSz-be. A versbe mindent belevittem, amit csak lehetett, de — szerénytelenség nélkül legyen mondva — kitűnően is sikerült. íme a vers: UGARSZÁNTÁS TAVASSZAL! Itt van már a tavasz, kivirult az ugar, Virágos táj felett füstifecske suhan. Népes ám a tájék, ne higgyük, hogy néma Ostort pattogtatva szánt Mucsai Béla. Megy az eke után, óh mi szép s gyönyörű, Bőszen fütyörészik, arca csupa derű. Inai feszülnek, izmai ropognak, Busa, nagy fejében motoszkál a holnap! Túl a szomszéd mezsgyén vasállat dübörög, Acélkarmok alatt gyilkolt ugar hörög. Traktor volna ám az, pedig a javából, Hetykén nyergeli őt traktorista Károly.
