Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Duba Gyula: Az első közlésem
létező és működő irodalmi valóság törvényeire. Megtanultam, hogy az élő irodalom fogalma olyan gyakorlatilag ható, szellemi közeget jelent, amelynek értékrendjében művek élik életüket, helyettesítve, s egyben fémjelezve írójuk nevét. S az irodalmi élet benső, szakmai formációja a közlekedő edények törvénye szerint fogadja be és áramoltatja önmaga értékeit, írások, könyvek, alkotók körül. Mint vízbedobott kő nyomán gyűrűznek az informatív értékelések, minősítések, a közfigyelem. Az irodalom egyszerre enyhén hullámzó vízitükör lett a számomra, melyet a belehulló — a köztudatba jutó — művek fajsúlyúk arányában mozgatnak és felkavarnak, hogy végül ez a mozgás társadalmi értelmet nyerjen és visszahasson a műre: elejtse vagy felemelje azt. S itt egy mondat erejéig visszatérek a „semmiből indulás” fogalmához: háború utáni irodalmunk kezdetét azért számítjuk az ötvenes évek elejétől, mert azóta van írásainknak, műveinknek természetes életközege. Ebben az időben úgy éreztem magam, mint aki messziről jött egy sajátos életet élő közösségbe, ahová be kell illeszkednie. Állandóan éreztem annak a hiányát, hogy nem voltam jelen a kezdet kezdetén, amikor negyvenkilencben az első nevek fölmerültek és ötvenben, amikor megjelentek a fővárosban a legelső irodalomszervezők és próbálkozók. Egyáltalán, hiányát éreztem annak, hogy nem voltam ott a kezdet kezdetén, s ezért gátlásaim voltak a birtokon bévül levők magabiztosságával szemben. Egyéb felismerések is értek: amit én kezdetben szűkkörűen magántevékenységnek és szórakoztató játéknak hittem, az sokkal fontosabb és komolyabb dolog. Megéreztem az irodalom társadalmi fontosságát és erejét, a kultúra kivételes szerepét életünkben, aztán a nemzetiségi kultúra felelősségét és megtartó feladatait. Közvetlenül megfigyelhettem a folyamatot, hogyan lesz az írás magánügyből társadalmi méretekben közüggyé. Irodalmunknak ezt a korszakát lelkes jószándék és igyekezet jellemezte, s ezekhez nem minden esetben járult tehetség. Az irodalmiság fogalmát is különféleképpen értelmezték a szerzők, de mindnyájan irodalmat akartak teremteni. Megjelentek már az első könyvek, voltak írói „egyéniségeink”, az Oj Sző mellett más lapok: Új Ifjúság, Szabad Földműves, Dolgozó Nő, s mind közölt irodalmat. A XX. kongresszus irány- mutatása az irodalom terén a szatírának is helyet biztosított, s amennyire elborítottak a műszaki tananyag hullámhegyei, annyira vígan lubickolhattam humoros és szatirikus írásaimnak kijáró közfigyelem habjain. Az irodalom ekkor már minden bűverejével csalogatott, de egyelőre még nem engedtem csábításának feltétel nélkül, erősen és céltudatosan tanultam. Az írőközösségben sem éreztem egészen otthon magam, a gyűléseken nem beszéltem, részben bátortalan voltam, részben pedig úgy éreztem, hogy számomra érdektelen dolgokról esik szó, az irodalom lényege helyett annak intézményes problémáiról és gyakorlati-szervezeti kérdésekről, melyekhez nincs szavam. A kor és a körülmények már a kezdetektől úgy hozták, hogy irodalmunknak erősen közéletiség-központú gyakorlata alakult ki, részben indokoltan, mert a nemzetiségi szellemi élet intézményesítését tovább kellett építeni, de a jövőre nézve részben előnytelenül is, mert erősen a szervezői szempontok mögé rendelte az irodalmi-esztétikai értékeket. Az irodalmi értékrend formálását adminisztratív módszereknek vetette alá és az irodalmiság öntörvényű kiteljesedésének szűk teret adott. Ezért az író közéleti szerepe és társadalmi ékesszólása jóval a művei előtt járhatott és irodalmi kérdésekben döntő súllyal eshetttek a latba olyan vélemények, melyeket nem fedezett Konflison Komáromban (Török Elemér, Ritzko Béla és Fónod Zoltán társságában, 1957.)
