Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - MŰHELY - Szigeti László: Vakondlesen (novella)

Bátyó nem engedett. S mert legkedvesebb unszolására sem mentem be a házba, éjszakára a kalyibát választottam. Egész este attól féltem, Eszter megjelenik, és a szemembe néz.

— Azért lefoghattad volna a kezem — mondta Bátyó, amikor már mélyen járva az estében, a vityilló előtt ücsörögtünk. Néma részegek voltunk. Csak ittunk, szótlanul. Arra még emlékszem, hogy az égen veszettül ragyogtak a csillagok ...

Hajnalban írtó fejfájásra ébredtem. Gondoltam, ha a kútfej alá hajtom a tarkóm, s hideg vízzel locsolgatom, jobbulok.

Bátyó a fejőszéken ült, pontosan a kert közepén. Kezében ásó, élével ütésre állítva. Mukkanni se mertem, nehogy megzavarjam.

— Korábban keltem. Vakondra — mondta.

— Éppen az epresben?

— Nem tudom, hol, de túr.

— Sehol egy földkupac.

— Mától fogva akkor is korábban kelek.

— Vakondra? Hm ...

— Arra, vakondra. Az éber ember korán kel.

Hosszasan, ízületeimet lassan élesztgetve mosakodtam. Bátyó még mindig a kert közepén gunnyasztott, vakondlesen. A kalyiba elöl elhoztam a füles demizsont, volt még az alján. Térdéhez telepedtem. Jó hűvös volt a föld, éreztem, kiszívja belőlem a kábaságot. De bátyó nem ivott. Nem is mozdult. Mintha szépen művelt kerti birodalmát vigyázta volna, mint katona a rábízott lőszer- raktárt.

Később, amikor előbújt a nap, s kárálni kezdtek a tyúkok, elsőnek a szárnyasokat engedte a szabadba, aztán a nyulaknak dobott öt maréknyi herét, a hízónak pedig két cséve kukoricát.

Én az ő helyén ültem. Kezemben az ásó.

Dolán György: Aktok, 1976