Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - MŰHELY - Kövesdi Károly: Lonocera Maackii, Élesedve (karcolat és vers]
Lonocera Maackii Szép név. Érezni benne a hangok esését, magasba szökkenését. Többször elismételgetem magamban, ízlelgetve, formázgatva. Ugyan milyen néven szólíthatta az első ember? Valószínűleg nem is ismerte. Egyébként is hiányos ismeretei voltak őkelmének — latint sem tanult, s a botanika sem volt erős oldala. (Erre később rá is fizetett egy alma révén.) Pedig ez a fa, vagy inkább bokor (cserje?) kertje díszére vált volna. Vagy vált is? Elengedem a fémlapocskát, hadd libegjen tovább a gallyon. Lopva körbepis- lantok: nem akar-e valaki rámdörrenteni, amiért a pázsitot taposom? Óvatosan visszalépek a kavicsos ösvényre, s a vörös, aranysárga levélszőnyegen megyek tovább befelé. A kert maga Meseország. Böhöm nagy platánok, gesztenyék, kőrisek mérik egymáshoz termetüket. A többi fa nevét nem tudom: így csak formájukat mutatják. Szóval kevesebbet a névvel is jelölhetőknél? Csak annyit, magáéinak vallhat az ember? A tárgy csak a fogalom által válik tárggyá? A fogalmon túl vagy azon innen? Volt két fám. Illetve nem is csak az enyémek — kettőnké. Naponta találkoztunk velük (ők is ketten voltak), s méregettük egymást. Egy darabig jól megvoltunk egymással, aztán — nem emlékszem milyen hatásra — hirtelen izgatni kezdett az ismeretlenségük. Pedig hülyeség — a nevük ismeretétől nem lesznek sem szebbek, sem mások; mégcsak közelibbek sem — mégis izgatott ez a név-ügy. Valaki azt mondta, nagyon ritka fajta, az országban csak néhány helyen nő hasonló. A nevüket azonban ez a valaki sem tudta. Muszáj volt magamhoz (a legközelebbi tudós-tudatlanhoz) fordulni tanácsért. Tehát: platánok. Kész, kár a fejem törni tovább. S valóban azok voltak. Utóbb nagyon elégedett lettem önmagammal. Persze, vannak dolgok, amiket az ember ösztönösen meg- érez. S most úgy látom, ezek a fák nem is lehettek másak, mint platánok. S ettől kezdve, hogy nevüket tudom, valami hiányzik belőlük. Valahol itt kell lennie az iskolának is. Elbújt, megkeresem. Meg is fogom találni, hacsak a kapu kőoszlopán díszlő tábla nem hazudott. A táblák szerencsére ritkán hazudnak. Ha nem találom meg, az se nagy baj. Láttam Meseországot, s ez sem utolsó dolog. Lesz mire emlékezned a szűkösebb napokon. A kanyar után hirtelen egyenesre vált az út. Hosszúra nyúlik, s a végén, lám, ott az iskola. Egy pillanatra meglep a távolság, azt hittem, majd hirtelen bukkan elő az épület, hogy belé fogok botlani. így lett volna stílszerű. Vagy csak így vártam? De mi a fenének vár az ember bármit is? Szemnek tetsző épület. Legalább félszáz éves. Nem ötven. Félszáz. Az igazgatóhelyettes a fotelban, én vele szemben. Azt mondja, az iskola valóban félszáz éves. A parkot a diákok gondozzák. Kertészek lesznek. Mennyi érdekesség! KÖVESDI KAROLY
