Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - MŰHELY - Kövesdi Károly: Lonocera Maackii, Élesedve (karcolat és vers]

Az igazgató közvetlenül az ablak előtt ül, néha elfojt egy-egy ásítást. Ilyenkor megremeg az orrcimpája. Nem látni, hogy ásít; a dolgot azért tudom ilyen jól, mert én is így szoktam. A férfi jó ötvenes lehet.

— És mennyien ... igen ... és mettől meddig ... és hová ... igen, igen.

így, az ablakon keresztül is szép a park. Az a szelet, amit innen látni. Mi

lehet ez a Lonocera Maackii? Mindegy! Fő, hogy szép. Fő, hogy láttam.

A helyettes (vagy helyettes helyettese?) az órájára néz. Sajnos, abba kell hagynunk, előadása lesz. Felállunk, kezet fogunk.

— További... és köszönöm még egyszer... igen, igen ...

Még egyszer meg kell néznem a szépnevűt. Ha igaz, amit Falacci ír a szerelmeskedő fákról, akkor ez különösen szépen udvarolhat. Biztosan sikerei vannak. Vajon mit súghat ilyenkor? És máskor? S vajon hogyan ásít?

Megint itt áll a szépnevű. Rezegteti levélzetét. Szinte kihívóan. Na gyere — ezt jelzi.

Lopva körülnézek (a pázsit!), s odamegyek hozzá. Előhúzom a magnót, bekapcsolom. Zizegve indul a szalag. A mikrofont úgy tartom elébe, hogy a kis fémlapocska ne zavarhassa a beszélgetést.

Szertegörögnek napjaid. Faragnád őket cseresznyefából, rózsafából, erős indulattal.

Hiszed, hogy késed sziklánál erősebb.

Sasok útját járod, szemedben bízhatsz; látnod adatott, hogyan izzik a lélek. Látod az indulatok fodrait. A gyűlölet fénylő gyöngyház-körmeit, a kétségbeesés vergődő madarait, a boldogság fúló, szorító-iramlásait.

Keresed a rózsafát, szíveden élezed a kést. Élesedve fogy a penge, magányod rágja, nem rozsdafolt.

Tollaid hullása jut csak mások tekintetéig.

Élesedve