Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Duba Gyula: Az első közlésem

kiegyensúlyozta. Lelkesített a pontos kép, melyet megrajzolt: ebben az irodalomban „a kézjegy nem fontos többé”, s vele együtt kérdeztem az írók jellegtelen stílusával kapcsolatban: „Nem olvasnának eleget?”

Öncélú írói tudat alakult ki bennem, mely egyelőre csak a magánügyem lett, nem voltak kiterjedései, méretei. Bár már a világ felé is tapogatóztam: egy színészi tehetséggel bíró osztálytársam és vitapartnerem — kassai lévén — kapcsolatot talált a városi hangszóró-hálózat szerkesztőségével, minek következtében néha felolvashatta az utcai szemétről, a méreten aluli zsemlékről, a csúcsforgalomról és egyéb napi kellemetlenségekről írt elmélkedéseimet; ő valami kevés pénzt is kapott érte, enyém az erkölcsi siker maradt. A Dóm mögötti parkban üldögélve hallgattam, ahogy tréfáim bömbölve meghódítják a város utcáit és megállapítottam, hogy az emberek járáskelése a szokásos marad, ironikus megjegyzéseim nem váltják meg a világot. Az óraközi

Rizsaratás, 1952 (Lelesz]

tízpercekben olvasmányaink kapcsán irodalmi vitákat rendeztünk, s én megírtam Rácz Olivér magyartanáromnak első paródiámat az Új hajtásokról, az Újjászületést, választható témájú iskolai dolgozatként. Egyketteddel honorált. Írói teljesítményhez szakmai

— formai — megjegyzései Is voltak, de azokra már nem emlékszem. Számomra viszont az következett ezekből, hogy elismerten az osztály „írója” lettem. Úgy, ahogy voltak színészei, festői, énekesei és népi táncosai is. Tehát író lettem. Kezdetben néhány humoreszket írtam (A Fáklya később közölte őket, a Felleg Kelemen ma Is gyakori anyaga az alapfokú iskolák prózamondó versenyeinek), sikerem volt velük, mert az osztálytársaim egymásra ismertek bennük és elismerően nevettek. De ez a műkedvelő íróság még mindig magánügynek számított, az iskolán belül szerzett és tovább nem ható pozíció, az irodalom társadalmiságának fogalmától igencsak messze volt. Szórakoztató .játék. Semmit nem akartam vele és igazán nem is voilt rá szüksége senkinek, talán még nekem sem, sosem gondoltam arra, hogy az írás — hivatás is lehet. Végül is inkább külső hatások nyomásának engedve — osztálytársaim és néhány tanárom unszolására —, mintsem meggyőződésből borítékba tettem öt írásomat és be- küldtem a Fáklya szerkesztőségébe. Mintha habozva és kételkedve a világ felé nyújtottam volna kezemet, hogy hátha szüksége van rám. De az érettségi lázában hamar elfelejtettem a postára adott borítékot s az utána következő, szabad és boldog nyáron váratlanul ért a meglepetés azon a falusi estén: „Szép verset írtál a Fáklyába!”

Kettős élet kezdődött számomra — 1954 szeptemberében — a fővárosban: tanulmányok a műegyetem gépészeti karán és fokozatos, cselekvő bekapcsolódás a szlovákiai magyar irodalmi életbe. Az elsőhöz csak annyit, hogy nehéz, nyelvileg igényes, időből és fáradságból egyként sokat követelő volt. Tanulmányaim folytán tudásom más irányban gyarapodott, nem az irodalom és humán műveltség felé. Természettudományos műveltségem lehetővé tette, hogy másképp lássam a valóságot, mint a többiek, de íyelvi-történeti fejlődésemet hiányosan, érdeklődésemnek megfelelően pótoltam: ma is árzem Irodalomtörténeti tudásom hiányait s nyelvi képzettségem ösztönösségét. Sokkal könnyebb feladatnak bizonyult az irodalmi életbe való beilleszkedés, bár egészen prob- lémátlan nem volt ez sem. Meglepett az első felismerésem: sok helyen tudtak már rólam, anélkül, hogy személyesen ismertek volna. De ez nem azért volt számomra fontos tapasztalat, mert jólesett, hanem azért, mert ráébresztett az élő szervezetként