Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Ondrej: Lika (regényrészlet)

— Miért mondta?

— Tudom is én ... csak úgy.

— Azért, mert olyan szeplős?

— Nem ... nem azért... csak nem akartam elszomorítani.

— Rájött, hogy becsapta?

— Nem tudom, nem vettem észre.

— Délután... amikor hazafutott a postáról, nem említette a kórházat?

— Nem is értettem, mit beszél. Rettentően izgatott volt, lihegett. Csak annyit mondott, hogy ne zárjam be az ajtót, valamikor éjjel hazajön.

— Hm... ez az jelenti, hogy elég messzire ment.

Előlem szökött messzire vagy önmaga elől? — tűnődtem. Valami elől fut vagy valami után? Menekül valahová, vagy valahonnan menekül? Közeledünk egymáshoz, vagy távolodunk egymástól? Az agyamat megbénította a lehetséges útvonalak többirányúsága. Az érthetőség megszüntette a lehetséges okok sokaságát. Egyszerű lépés közelségét éreztem, de hasztalan törtem a fejem, mi lehet az.

Gépiesen nyúltam az éjjeliszekrényen fekvő könyv után. Karján gyereket tartó fiatal néger nő fényképe esett ki belőle. Fehér fogaival szélesen nevetett rám. A fénykép hátulján ezt olvastam: „Láthatatlannak kell maradnod, hogy szép lehess.”

— Láthatatlannak kell maradnod — ismételtem meg önmagamnak.

Visszatettem a fényképet a könyvbe, és újra kezembe vettem a kagylót. Hallgattam, miként zúg a kagylóban az én tengerem.

A szobába bejött a fehér macska.

A lány megsimogatta, majd kíváncsian megkérezte:

— Hall valamit?

— Emlékeket — feleltem.

Romantikus iskolai emlékek voltak. Középpontjukban a feleségem és fanatikus vágya a harmónia után, az „eljövendő boldogság” költészetéről alkotott makacs elképzelései. (Sosem jelen időben beszélt a boldogságról.) A boldogságnak gyönyörű szépnek és ünnepélyesnek kell lennie, mint a Ravel-hangversenynek — amelyből én csak a kellemes savanyú cukorkára emlékeztem.

A szerelem gyengéd kultúráját ápoltuk zenével, verssel, virággal és bókkal nemesítve. Szinte az érzéketlenségig fokozott öncélú érzelmek — gömbölyűre nyesett juharfák, melyek alatt gyakran sétálgattunk. Gonosz szellemeink alattomosan sunyítottak a kagylóesőben. Egyszer ilyen esőben ültünk a teraszon. Mellettünk a sárgáskék napernyő alatt egy cigány pár ült. A gyapjas hajú férfin fehér ing volt, a nő sárga blúzt és fekete szoknyát viselt. Ingerelt a párás levegő női citromillata, a maszlag, a kámforfa és a pézsma szaga. (Régi nomád elképzelés viharos szeretkezésekről a pusztában a nyirkos szalmán.) Eső után előbújtak a démonok. Undorítóak voltak, akár az ázott patkányok. Életemben akkor először kívántam oltalmat, karmok oltalmát, egy tiszta fehér macskát.

A lány közben kiment.

Egyedül maradtam a szobában. Kikapcsoltam jelenlétemet, és beleéltem magam Lika magányába. Kintről zavaróan hatottak rám a fák borzolódó lombjai s a távolabb álló szárító fehér falai. Teljes nyugalomra volt szükségem, hogy fel tudjam idézni a vihart és a villámlást.

Felemeltem a magnetofon fedelét. Lenyomtam a gombot. Lika szólalt meg:

— Ö, dicső cigány város, aki látott, el nem felejt.

A verset hirtelen éles férfihang szakította meg.

— Stop, Kamila! Ez így túl patetikus!

Megállítottam a zizegő szalagot. A zöld üveg Mefisztó-szem megmerevedett.

A lány visszatért. Kenyeret és egy üveg tejet hozott.

Vékony falú üvegpohárból Ittuk a tejet. A morzsát szétszórtuk a fekete üvegen. Minden ceremónia nélkül ettünk, mosolyogva, illedelmesen, farkaséhségünket titkolva. A lány öntött egy kis tejet a virágos tányérba. A macska csendesen lefetyelt, s a nap csillogott a ferde macskaszemekben. (Anyám ült velem szemben, tejjel kínált, mert a tejtől megnövök, s ha megnövök, elmegyek a bácsimmal a hegyekbe.)

Megragadtam egy idilltöredéket, egy boldog pillanatot, amely oly ritka és mágikus, mint a színes gömbvillám. Nem érzékeltem az összefüggést Dušan, Helena és Rychňava között. Más földrajzi övezetben feküdt ez a hely. Itt olyan elégedett és