Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Ondrej: Lika (regényrészlet)

Eszembe jutott egy kártyatrükk. Színek szerint szétraktam a lapokat. Egy azonban hiányzott.

A lány letette a kagylót és hozzám fordult.

— A plébániáról telefonáltak. Azt kérdezik, mi történt.

— Mit mondott nekik?

— Csak annyit, hogy fogta magát és elment.

— A plébánián is volt?

— Kölcsönkérte az autót. A pap a rokona.

— Igen ... említette.

•— Maga után is érdeklődtek.

— Mit akartak tudni?

— Hogy honnan jött.

— Azt kellett volna mondania, hogy... fentről.

— Azt mondtam, hogy nem tudom.

— Az is jó.

Felemeltem a szemem a kártyáról.

— Maga tanítónő?

— Igen.

— Mikor érkezett?

— Tegnapelőtt.

— Hogy tetszik itt magának?

— Nem tudom... még senkit sem ismerek itt.

Megmondtam, hogy kollégák vagyunk. Valamivel közelebb ült hozzám. Az azonos érdeklődési kör olyan, mint a tűz, embereket formál az alakokból. Ülünk valótlan batyucskáinkon, melengetjük a kezünket a tűz fölött, és régi barátokként beszélgetünk. A lány diákos kifejezéseket használ, látszik, hogy csak nemrég hagyta el az iskolát.

— Tetszik a lakótársnője?

— Különös teremtés.

— Miért?

Meghökkent.

— Maga nem látta? — kérdezte.

— Egyszer sem.

— Irtó szeplős.

Szeplős?! Olyan hevesen robbant ki a szó, hogy szinte összerezzentem. Csalódást okozott, mint a gyereknek a tükör mögötti üresség. Hát akkor ezért! Ezért nem akar Lika megmutatkozni nekem, mert szeplős. Ezért szabott ilyen furcsa feltételeket. Ezért nem akarta, hogy meglátogassam. Ezért is szökött meg, ezért bujdosik előlem. Fél, hogy békává változtatom. („Úgy, mint a mesében. Rám nézne, és abban a pillanatban békává változtatna.”) Lika szavainak értelme is egy csapásra megváltozott. („A szépség talán nem is olyan fontos.” „Fontosabb, mint a halál.”) Az én állásfoglalásom is megváltozott az előző eseményekkel kapcsolatban. A titokzatos alakból magányos, szomorú bokor bontakozott ki. Ez a megdöbbentő egyszerűség valósággal sértett, s ezért nem akartam elfogadni.

Szeplős! Talán éppen ez a trükk. Lika arca nagyszerű álarc lehet, csábító zsákutca. Minél többet meg kell tudnom róla.

Óvatosan megkérdeztem:

— Ügy érti, látni is rajta?

— Nagyon ... már messziről.

— A viselkedésén is érezhető?

— Persze hogy.

— Hogyan?

— Hát... például... reggel négykor felébredtem, és látom, hogy a kagylót a füléhez szorítva fekszik. Megkérdeztem, mit hallgat. A tengert, felelte.

— Semmi többet nem mondott?

— Nem... de az én fülemhez is odatette a kagylót.

— Hallott valamit?

— Semmit.

— És megmondta neki?

— Nem ... azt mondtam, hallok.