Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Ondrej: Lika (regényrészlet)

Szándékosan tette, hogy figyelmeztessen? Vagy csak egyszerű kelepcéről van szó? Csapdáról, amely előtt meghátrálok, s visszafelé mászok bele a tőrbe? Szándékosan azt akarják, hogy ostobának tartsam őket. (Egyszer sakkozás közben Dušan azt mondta: Tudnod kell helyesen megítélni az ellenfeledet. Ha kellő fantáziával játszik, nem támaszkodhatsz csak a számításaidra. A látszólag ügyetlen lépés sülhet el éppen a legjobban. Maflának tartod az ellenfeledet, s azon nyomban mattot kapsz.) A bizonytalanság felemészt, és növeli az ellenfél esélyeit.

Erősen törtem a fejem, mit is gondolhatott Lika, amikor az éjjeliszekrényen hagyta a kagylót. Talán maga sem tudta, milyen szerepe van ebben a történetben a kagylónak, és súlyos hibát vétett.

Persze véletlen is lehet. Lika talán nem is menekül előlem. Talán csak a Helenáról kapott hír ijesztette meg.

Tehetetlen voltam, s a szaporodó percekkel még tehetetlenebbé váltam. Már nem gondolkodtam, hanem képzelődtem. Éreztem, hogy rövid idő elteltével teljesen meghülyülök.

Legyintettem.

— Ostobaság.

— Tessék? — kérdezte a lány.

Kettészeltem a napsugarat.

— Semmi... csak gondolkodom.

Az ablakon túl apró szemű szilva kéklett.

— Bosszantja, hogy nem találta itthon?

— Hát... bosszant, de mit tehetek.

— Fontos hírt hozott neki?

A lány bizalmat sugárzó szeme segítséget nyújtott. Tekintete tiszta volt, mint a friss fehérnemű.

— Sajnos, az üzenetet senki másnak nem adhatom át, csakis neki — mondtam nagyon őszintén.

Megértően nézett rám. Ogy állt, hogy eltakarta a napot. Csak a kezét láttam három dimenzióban. A vadászkastélyban mesélő nőt testesítette meg. Kívántam, bárcsak megérintene a kezével. Egyedül voltam, éppúgy, mint akkor. Védelmet és vigasztaló szót kerestem nála. Mintha megsejtete volna kívánságomat, mert azt mondta:

— Estig visszajön.

Mindenképpen meg akart vigasztalni. Azzal háláltam meg, hogy elfogadtam az általa nyújtott vigaszt. Mindjárt az elején meg akartam hálálni, hogy nem utasított el, hanem beljebb hívott. Nem akartam elrontani az örömét, hogy sikerült megnyugtatnia. Nyugodtságom bizonyítására a kagylót hívtam segítségül. A fülemhez tettem, s a padlón kúszó árnyékot figyeltem.

Elővarázsoltam a tenger morajlását és a hullámverés görgette kavics zörgését. („Egyedül van?” „Teljesen egyedül. Csak a macska van itt meg én.”) Olyannak láttam Lika szobáját, mint azelőtt. A szobát a szalmakalap, az őszi falevél, a sárga-fekete álarcok világították meg. Az ablakból láttam az akácfaerdőt, a dombon egy majort, a reggeli vonatot és a tovasuhanó tájat. Oda indulok, vagy visszatérek onnan? Felfogom az ellentétes érzést — nem Lika menekül, én menekülök. (Az ablakon túli táj valahová az arany ló tarló felé suhan.)

Visszajön? Talán vissza. A sötétség meg az éjszaka talán hazakergeti.

A szalmakalap Van Gogh napjaként sugárzott. („Érettségi előtt valamennyien vettünk szalmakalapot.”) Várnom kellene estig. De ha hiába fecsérlem az időmet... ha mégiscsak kelepce?

A lány megkérdezte:

— Megvárja?

— Igen.

Leemeltem a falról a kalapot, jól megnéztem, aztán visszatettem a helyére. A falon a két ablak között egy fénykép vonta magára tekintetemet. Helenát ismertem fel rajta, egy vastag fatörzsön állt labdával a kezében. Az éjjelilámpa alatt plüssmackó ült, nyakába masnit kötöttek. A félig kihúzott fiókban kártyát pillantottam meg.

— Kártyázik? — kérdeztem.

Felberregett a telefon.

— Elnézést — mondta a lány.