Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Ondrej: Lika (regényrészlet)
„Keressen téged a homlokomon, ahol a holdfény a homokkal incselkedik.. A nap ismét elbújt a felhő mögé. Nem pillanatnyi délutáni homály volt ez, hanem esti szürkület. A szoba valótlan homokzizegéssel telt meg. (A viharos szél tamarisz- kuszlevelet kergetett a homokban.) A szobát Lika telefonhangja, múltbeli valósága töltötte meg. Mégegyszer olyannak láttam Lika szobáját, mint amilyennek egy órával ezelőtt elképzeltem. Láttam az asztalon, a tálalón, a porcelán vitorlás mellett elhelyezett tárgyat. De mit keres ez a kagyló a porcelán vitorlás mellett? Ez már nem elképzelés, hanem valóságos kagyló. Az éjjeliszekrényen feküdt. A lány mondott valamit a telefonba. Csak a hangját hallottam. A kezemben tartottam a kagylót és ügyetlenül tapogattam az ujjammal. Kitapintottam a kicsorbult karéjt és a letört élet. A fülemhez tettem. A hangjáról is felismertem. Valóban az én elveszett kagylóm volt. A lány valamit mondott nekem, s az volt az érzésem, hogy a kagylóban hallom a hangját. Igen, ugyanaz a súgás, ugyanaz a hullámzó drótzümmögés. Fülem a kátránnyal bekent oszlophoz szorítom, és várom a jövőből érkező feleletet. Valaki beszélget velem, valaki szólongat, de nem tudom biztosan, ki az, ki az az Ismeretlen nő a drót legvégén. Elrejtőzött a hangban, az áthatolhatatlan sötétségben. A széttört üvegfal ismét összezárult. Ismerem a nevet, de nem tudom ki a tulajdonosa. A paravánon levő résen csak a keblet, rajta a foltocskát s a halmok között az ezüstérmet látom. Lika az? Nem tudom. Még nem láttam az arcát. A kagyló meleg. Mintha Lika még az imént a tenyerében tartotta volna. Hogy került ide? Olyan érzésem volt, mintha a sötétben az utolsó szál gyufát is elvesztettem volna. Nem gondolkodtam, csak tanácstalanul hápogtam, tapogattam a kagylót. Lika tulajdonította el a kagylót s vele együtt az érmet is. Lehetséges ez? Lika összeköttetésben áll a tolvajjal? Eszembe jutott a postamester. Az érmet nem férfi, hanem nő lopta el. Lika és... Végig sem gondoltam. Hihetetlen, ám valószínű. Eddigi érzéseimet óvatos éberség váltotta fel. A lány letette a telefonkagylót és bejelentette: — Autóval ment el, és azt mondta, hogy estig visszajön. Előlem menekült? Valaki elárulta jöttömet? Az ismerőseim közül valaki? De miért szökne előlem? Miért tenné ki magát szándékosan a gyanúsítgatásnak? Talán ez až egyedüli kiút marad neki. Végül is — ő maga árulta el az okot. Nem akarja, hogy meglássam és megismerjem. Az alapvető okot ellenben nem árulta el. Csak szeszély volna a részéről? Nincs mögötte valami más sötét érdek? Helena eszköze-e Lika vagy fordítva? Vagy mindketten eszközei egy harmadiknak, aki a háttérbe húzódik? (Lika nagyon bízott Helena hallgatásában. Mivel, mi módon kötelezte le oly nagyon?) Nemcsak tehetetlen bábok mindketten egy játékos kezében, akit az aranyláz fűt? Lika a magányos nő szerepét játszotta, aki emberi hang után vágyódik. Színlelte, hogy bizalmas beszélgetések után sóvárog, megjátszottá az álmodozó magányos nőt, aki fél a nagy, üres házban. Másrészt pedig... Mi értelme ennek a játéknak, amelyet csak sejtek? A játék igazi célja bizonyára gáláns feltételek mögé rejtőzik. Lika hibátlanul játszotta el a szerepét, s mint látom — az utolsó húzása is sikerült. Valaki idejében figyelmeztette a jövetelemre. De kicsoda? Csak nem az a bizonyos ismeretlen? A háttérbe húzódó karmester? A gumitalpú cipő tulajdonosa? Az eresz alatt felbukkant arc? Nem az a végső céljuk, hogy itt vagyok? Nemcsak a lakásomból akartak kicsalogatni? Csakhogy miért tették volna ilyen ügyetlenül. Miért nem tüntetette el Lika a terhelő bizonyítékot, a kagylót?
