Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Ondrej: Lika (regényrészlet)
— Üzenetet hozok a barátnőjétől. — Valami kellemetlen dolog ... ugye? — Miért volna kellemetlen? — Csak úgy gondolom... Egy fél órával ezelőtt lihegve futott haza a postáról, .-gyorsan átöltözött, aztán elrohant. A fene egye meg, későn jöttem. Lika biztosan hírt kapott Helenától. Lesütöttem a szemem, s hitetlenül meredtem a fonott díszítésű, megkopott római kövezetei. A verandán hirtelen a pince hidege csapott meg. Megéreztem a tenger közelségét és •a római ház kőárasztotta hűvösségét. A lány mögött lassan forgott az árammérő ezüstös korongja. — Semmit sem kérdezett tőle? — Faggattam, de nem felelt. Nagyon izgatottnak látszott. — Hová sietett? — Űtra készülődött. Valahova utazott. A lány mögött magától kinyílt az ajtó. A résen vakító fénysugár áradt ki. Magas ablakokat s az ajtó mögé bújva Likát sejtettem. Meglehet, a lány csak tréfál velem. Mindjárt félreáll, a káprázó szemem elé perdül Lika, csintalanul kacagva... A fénysugár megtört, de Lika helyett egy fehér macska sétált ki az ajtón. Közönyös zöld szeme nyugodt ragadozó erőt sugárzott. Riolitból faragott lépcső, régi örmény vaskorlát, ezüstösen csillogó tenger és hatalmas gyertyatartók között honoló patrlciusl csend áradt a szeméből. A só tikkasztó hőségét és a Grammosz havát, a bölcsek mellszobrait és föníciai nők gömbölyű farát lövellte felém. (A kalőzkoponyák megvetően vicsorítanak rám.) Valahol a közelben van egy helyiség s benne egy aggastyán, körülvéve fekete-sárga maszkokkal, azátn tölgyfaerdő, erdei út, tovatűnő hintó. A lány elmosolyodott, de mosolya távoli téli nap volt. Aztán az eszébe jutott valami. — Várjon, van itt telefon. Felhívom a postát — mondta. Beletörődve mentem utána. A lány kihúzta a vasaló zsinórját, kikapcsolta a rádiót, és hellyel kínált. A nap •elbújt egy felhő mögé. A szobában kihunyt a napfény. A zöld rekamié még zöldebb lett, a rádió meg a szekrény, amelyben állt, kollégiumra emlékeztetett, a kék szőlőfürtös falak Ibsen Nóráját idézték. A lány észrevette, hogy érdeklődéssel nézek körül. — Valamikor iroda volt itt. Tényleg — még mindig érezhető a könnyű jegyződohány illata. Amikor a nap kibújt a felhő mögül, megláttam a képet is. Szokatlanul magasan függött, s majdnem összeolvadt a sötét tapétával. Valóban ugyanaz a kép, amelyet egykor a vadászkastélyban láttam. Megmagyarázhatatlan reménységgel bámultam a képet. A kép jelentette az egyetlen dolgot, amely korábbi elképzeléseimből megmaradt. Megörvendeztetett, de ugyanakkor csalódást okozott. Nem találtam olyan pazarnak és gyönyörűnek, mint ahogyan gyermekkorom emlékeiben élt. Akkor egy mesebeli hölgyet láttam, aki a boldogságról ábrándozott és futott utána. Most egy megfáradt nő van itt helyette, aki búcsúzik a nyártól, az ifjúságtól, az emlékeitől. Arcáhj a watteau-i édes keserűség kifejezése ült. Akkor láttam a nőt, most pedig megértettem. Akkor a ruháját láttam, most a testét. Akkor az arcát láttam, most a sorsát. Akkor tárgyakat és színeket láttam, most jeleket és jelentéseket. — Tetszik a kép? — kérdezte a lány. ->- Állítólag valahol a padláson találták. A szék karfáján kék pettyes ruha feküdt. A szék alatt meg fekete antilop cipő. A szekrények között állő régimódi tükörben magnetofont, kristály kölniporlasztót, egy egy kis dobozkát, fehér kesztyűt pillantottam meg... A szétdobált holmik sietős szökésről tanúskodtak. A rekamié fölé erősített polc meg volt rakva könyvekkel. Átfutottam a címeket, és kezembe vettem az éjjeliszekrényen fekvő könyvet. A megjelölt oldalon kinyitottam és olvastam: „Ö, dicső cigány város, aki látott, el nem felejt...” A nap kikecmergett a felhők mögül, megvilágította a széles lámpaernyőt, amely tavaszi holdfénnyel ragyogta be a könyvet.
