Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Ondrej: Lika (regényrészlet)
A kastély előtti legelőn piszkos pocsolya csillogott. A pocsolyánál egy kislány sarat gyúrt, sárkalácsot sütött. — Mondd csak, kis bogaram, ki lakik abban a házban? — kérdeztem tőle. A kislány rám emelte bizalmatlan, kék szemét. Abbahagyta a sár gyúrását, és- megütközve nézett rám. Leguggoltam hozzá és karamellával kínáltam. Értékelte a cukorkát, aztán elvette, sáros kezével a szájába dugta és azt mondta: — A postás néni lakik ott. — Hogy hívják? Abbahagyta a cukorkaszopogatást és csodálkozva megismételte: — Hát... postás néninek. Hiábavaló erőlködés. Elindultam hát fölfelé a mészkővel kirakott úton... Ide-ods tekintgettem, nem látok-e keréknyomokat vagy a kocsis széles karimájú kalapját. Szóval postáslány, ahogy sejtettem. Fáradtság vett rajtam erőt, éreztem a tenger közelségét, a moszat és a sós kövek szagát. A puszta kőfal alatt szúrós ördögcérna burjánzott. Fenyősusogást és öszvérpata kopogását hallottam. Mintha rozsdás vasat és világos kavicsot mosó hullámokat,, vén fákat és fekete ruhás vénasszonyokat látnék, s az ágak között vörös napot... A kezem rátettem a fa kiskapu kilincsére. A lécek között járda fehérlett; a háttérben színes ablakokat láttam az üvegezett verandán. A veranda ajtaja előtt öreg, hajlott olajfa állt, ágai lekonyultak. Lehajoltam, és beléptem a verandára. A veranda üres volt, csak az ajtó mellett állt egy öreg hordó, benne virágzó maszlag. A fehér, csengő alakú virágokkal teleszórt maszlag alatt tarka esernyő száradt. A hosszú veranda és a kopott, piros futószőnyeg régi vidéki kastély benyomását keltette. Három vagy négy ajtó nyílt innen. Valahol rádió szólt. Egy percig tanácstalanul topogtam az ajtók előtt. Aztán kinyílt a középső ajtó és kilépett egy lány, naiv tekintete plüsmackó szemére emlékeztetett. Meglepetten végigmért, és visszahúzódott. (Nem, ez nem Lika!) Komoran és idegenül nézett rám. (Csalódást okozott, mert azt hittem, hogy külsőm bátorító és bizalomgerjesztő.) Elnézést kértem a lánytól, hogy nem kopogtam. Túl sok itt az ajtó, magyaráztam, az embernek alaposan körül kell néznie, nehogy oda rontson be, ahová nem szabad, meg aztán az embernek rendbe is kell magát hoznia egy kicsit, nehogy úgy nézzen ki, mint egy csavargó... Mindent egy szuszra és kiszáradt szájjal hadartam el, félve, hogy ha megállók, többé egy szó sem jön ki a torkomon. Hosszú bevezetőm meghökkentette a lányt. Ügy nézett rám, mint egy kétfejű csodára, és gyanúsan méregette sáros cipőmet. Mikor végre bemutatkoztam, kissé megnyugodott. — Kit keres? — kérdezte. — A postáskisasszonyt. — Történt valami? — Nem, semmi... Beszélni szeretnék vele. A lány kutatva nézett a szemembe. — Nincs itthon. Épp az előbb ment el. — Hát ez kár. És hová ment? — Nem tudom. — Nem tudja, mikor jön vissza? — Sajnos, azt nem tudom. — Megtiltotta, hogy beszéljen róla? A lány elpirult. — Nem ... igazán semmit sem mondott. A szemébe néztem. — Bocsásson meg. Nyilt tekintetem felbátorította. Barátságosabb lett. — Mit óhajt?
