Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Ondrej: Lika (regényrészlet)
ONDREJ CHUDOBA Lika A p.-i buszmegálló a szántóföldön van. Egérszürke épület, kifakult petúniák, verébpiszoktól fehér párkány. Százéves, kormos berkenyefa, alatta öntöttvas szivattyú, mellette kövályú. Megforgattam a kereket, rikácsolt, mint a szárcsa. Megmostam a kezem, és beültem az átforrósodott autóbuszba. Az akácfák alatt folyondárral befutott talpfarakás. A megjövendölt vidékre utaztam. Biztos voltam benne, hogy sikerrel járok, s utam végeztével visszaszerzem elveszített szabadságomat. Élvezni fogom a szabadságomat, örülni fogok a feleségemnek, a sötétkék kört pedig felviszem a padlásra. Ebéd után pihengetek majd, s ujjammal violinkulcsot rajzolok a levegőbe... Otitársaim beszélgetését hallgattam, sző esett a búcsúról, az árvízről, a jégesőről és a leégett szárítóról. Valaki hadgyakorlatot emlegetett, tűzoltófecskendőt meg a gyenge hidat. A mellettem ülő anyóka (dinnyével az ölében) elbóbiskolt, s az álmosság rám is átragadt. Néhány helyen megálltunk. Minden egyes alkalommal kinyitottam a szemem, napraforgót, szárítókat és kéményeken gólyafészkeket láttam. Aztán a dombok közé értünk. Két oldalt borospincék, őszibarackfák és sárga szőlőkarók futottak. A szőlőskertek között vezető ösvények teljesen elhessentették álmosságomat. A dió- és a cseresznyefák meg a mészkő ismerős holdfényt sugároztak. Felsejlettek ábrándjaim, a vörös homok, a fekete ruhás asszony. Az akácfaerdőn túl húzódó széles mező a láthatárig emelkedett. A vakítóan sárga tarló egész a dombtetőre kísért. A tálszerű völgyben patak és rét zöldellt, mögötte feküdt a falu, a templom hosszúkás, koporsószerű dombon állt. A folyón új hidat építettek. Gyalog keltünk át a rögtönzött, ideiglenes hídon. Gyalog mentem a faluba. Szándékosan nem kérdezősködtem. Csak úgy vaktában elindultam az eperfasoron. Kétoldalt alacsony parasztházak, kutak, oleanderek, nyári konyhák álltak. Falusi hármas egység: törökszegfű, cinnia és puszpáng. A levegőben sár, olaj és siló bűze terjengett. A falu kihalt volt, csak a libacsapatok és egynéhány kutya árulkodik az életről. Egész a templomig mentem, könnyen felfedeztem az „új kúriának” nevezett kastélyt is. A templom alatti lejtőn állt. Az utcára nyíló ablakok emeletnyi magasságban voltak. A kastély a széles falra épült, amely egykor a templom körüli térséget védte. Az épületbe hátulról, a mellékutcából lehet bejutni. Lika nem hazudott. Egyetlen követ sem talált ki. Szemügyre vettem az ablakokat. Hatot számoltam meg, a két középsőben függöny fehérlett. Tehát ott van ő, a szobája, a százszor elképzelt hely. Gyorsan elismételtem a szavakat, amelyeket hozzá intézek. A régi kastéllyal szemben túl ékesszólónak, túl mesterkéltnek, fennköltnek találtam őket. Mégiscsak a pillanat sugallatára kellene bíznom magam. Azonnal elnézést kell kérnem, és magyarázatot kell adnom, miért szegtem meg a játékszabályokat. A megszólítás is problémát okozott. Végül is nem szólíthatom — Likának. Lika csak hang, arc nélküli nő. Jó lenne megtudni, hogy is hívják tulajdonképpen. Ezzel talán kellemesen meg is lepném.
