Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - Gágyor Péter: A paraszt és az Úristen (novella)

— És az én fiaim?! Ha nem megyek vissza, mehetnek koldulni. Ez is megalázó. Talán éppen a te papodhoz mennek majd koldulni...

— Hol van az megírva, hogy egy hét múlva nem száll hozzám a lelked. Akkor pedig nem válogathatsz. Akkor már nincs szabad akaratod. Akkor már csak én válogathatok, mert halálkinodban megbocsáthatatlan bűnt is elkövethetsz még. S akkor pedig még a lépcsők aljáig sem jutsz el, nem hogy majd a fiaid sorsa felett töprenghetsz.

— De most még töprenghetek — mondta a paraszt.

— Most igen — hagyta rá az Isten.

— Milyen parasztnak való munkát kell itt elvégeznem. Nekifogok most mindjárt.

— Nem értelek, János — mondta az Isten.

— Csak azért hozhattál ide, mert valami paraszti munka van itt, s köztetek nincsen, aki megcsinálja. Különben nem pocsékolnád rám az időket. Tudom, hatalmas vagy, minden a tiéd, sokat adhatsz, de én elvégzem a munkát fizetség nélkül is.

— Itt nem kell dolgozni, ez itt a Mennyek országa. Itt nem kell dolgozni senkinek sem. Még nem vetted észre, hogy hol vagy? — csodálkozott a paraszt értetlenségén az Isten.

A paraszt tanácstalanul hallgatott.

— Akkor mivel töltitek itt a napot? — kérdezte egy sóhajtásnyi csend után.

— Mint ti a földön vasár- és ünnepnap. Imádkozunk, elmélkedünk, beszélgetünk: harcolunk a hit megerősödéséért. Ezt tesszük a földön vergődő lelkek üdvözülése érdekében. — Az Isten egyre jobban belemelegedett prédikációjába. A paraszt meg úgy érezte magát, mint otthon, amikor a szószékről hosszan és unalmasan beszél a pap, miközben ő gondolatban fütyörészni szokott.

— Visszamennék, Uram — mondta a paraszt, miután az Űr befejezte beszédét.

— Vissza?! — döbbent meg az Űr. — Akkor ide már soha el nem jutsz!

— Tudom — mondta a paraszt. — Nem is akarok. Nem úgy találtak ki téged, hogy az nekünk jő lenne. Lehet, hogy régen, valamikor még megfeleltél, de most már nem.

— Takarodj! — mennydörgött az Isten hangja. — Ki innen!

A paraszt felállt és elindult a lépcsők felé.

— Látod — szólt vissza menet közben —, ilyen vagy te. Nem is vagy Isten, csak úr. De a földön még az úr is elviselhetőbb, megveret, kiraboltat, de az eszemet azért nem veszi el. A csodáidból pedig nem kérek többet.

A lépcsők előtt még egy apró fényes ködcsomó, valami egyszerű lelkecske, talán a paraszt falubelije lehetett, megszólította.

— Kérj bocsánatot, János, mert hazafelé is olyan sűrű erdő állja majd az utadat, mint idejövet!

— Ugyan már — legyintett a paraszt, és elindult a lefelé vezető lépcsőkön.