Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - Gágyor Péter: A paraszt és az Úristen (novella)

A fényes köd elindult, a paraszt meg követte. Más választása nem volt. — Ha ember, csak falubeli lehet — gondolta —, ha meg valóban az Oristen, akkor ő is meg tudja mutatni a hazavezető utat. — Széles ösvényen haladtak, előtte a fényes köd, ő meg a nyomában. Az erdő is egyre ritkult, a hatalmas fák elmaradoztak. Az erősödő világosságban a fényes köd is áttetszővé vált.

— Mégiscsak az Isten lesz — gondolta a paraszt. — Ha a papunk megtudja, hogy a hangja hasonlít az Istenére, nem lehet majd vele bírni. — Széles lépcsősorhoz értek. Amikor felmentek a lépcsőkön, nagy térségre jutottak. Itt kellemes meleg volt és szép halk zene szólt. Olyan volt ez a térség, mint egy hatalmas, végtelen terem. Sem falait, sem mennyezetét a szem el nem érte, de mégis terem volt, falakkal, mennyezettel határolt helyiség.

A fényes köd egy hatalmas székbe ült, a parasztot is hellyel kínálta. A teremben jobbra és balra kisebb-nagyobb fényes ködök sétáltak, vagy csoportokban beszélgettek.

— Te nem láthatsz minket! — mondta az Űristen. — A mennyek országának lakóit élő ember nem láthatja.

A paraszt bólintott.

— Már az is tisztesség — folytatta —, hogy idáig élve eljutottál.

— Én csak eltévedtem, Uram — ijedt meg a paraszt —, s kínomban fohászkodtam hozzád. Dehogyis akartalak téged gyaloglással fárasztani, nem vágytam én soha ekkora tisztességre. Én csak haza akartam menni, de úgy elváltozott az erdő, hogy eltévedtem s nem találtam a helyes utat. Otthon már talán el is sirattak azóta.

— Tudom — válaszolt az Űristen, nyugodt, kimért hangon. — Én műveltem veled az erdőben csodát, azért tévedtél el.

— No ugye! — csóválta rosszallóan a fejét a paraszt. — Én meg már azt hittem, hogy a józan eszem hagyott el. Ez nem volt szép játék.

— Nem játék! Csoda, csoda! Érted már, te Ostoba?! Évszázadokig nem történik senkivel sem csoda. Te meg ahelyett, hogy örülnél, még károgsz is — szólt közbe egy közelben tartózkodó közepes nagyságú fényes ködcsomó, aki talán valamilyen vezérangyal lehetett.

— Nem veled történt, mit tudod te, milyen volt! — vágott vissza a paraszt.

A fényes ködcsomó még válaszolt volna, de az Isten leintette.

— Tudom, hogy csak egy buta paraszt vagyok, de másképpen képzeltem el a csodákat — mondta a paraszt most már nyugodtabb hangon. — Tudod, Uram, nem jó az olyan csoda, amelyik elveszi az ember józan eszét. Nem jó, amikor az ember eltéved, amikor mindegy, merre lép, merre fordul, mindig ugyanoda jut. Nem is választhattam, merre térjek, mindig ugyanazok a fák voltak előttem, csak ugyanarra a zsombékra tehettem a lábam. Nyájat lehet tán így terelni, Uram, de ez nem volt embernek való.

— Fiam, fiam, János! De hát trónusomhoz vezettelek. Igaz-e? És ez a fő. A többi mind mellékes. Azzal, hogy itt vagy az öröklét országában, énnálam, minden jelentéktelen aprósággá válik, ami eddig volt. Az egész földi életed csak topogás volt a hozzám vezető küszöb előtt. Csak a te szabad akaratodon múlik, és akár itt maradhatsz örökre.

— És a falubeliek? — gondolt hirtelen haza a paraszt. Eszébe jutott a tűzifát váró család, a rokonok, szomszédok. — Velük mi lesz?

— Közülük is ide jutnak a kiválasztottak, akik megérdemlik. Haláluk után idejutnak.

— Nem úgy, mint én? Nem azon az erdőn keresztül? — kérdezte a paraszt.

— Nem. A csodát csak veled cselekedtem.

— Megalázó volt és éretlmetlen — mondta a paraszt.

— A fiam fején a töviskorona is megalázó volt! — csattant fel az Űr hangja.