Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Duba Gyula: Az első közlésem

bél” hozzám kerülő, vaskos feketetáblájú kötet is, Bánffy Miklós gróf És híjával találtattál című könyve (egy trilógia második kötete). Ebben Bálint gróf szerelmének testi rfcnatkozásai érzékeltették a titkot, végtelenül nagy, ellenállhatatlan erő, vonzó s a számomra ismeretlen. Hasonló könyvek mellett Jókai, Baksay Sándor, Vas Gereben és Mikszáth szerepeltek listámon, ponyvaregényekkel és régi kalendáriumokkal övezve; kavargó, színes változatosság. Az érzelmi és gondolati gazdagodás rendszertelensége, melyben a véletlen szabja az irányt. A szemem is megfájdult, hosszú ideig nem vettem könyvet a kezembe. S akkor egyszerre, váratlanul és áradóan egy új nagy könyv- éimény: Tolsztoj Háború és békéje. Az első magyar könyv a lévai könyvesbolt kirakatában, 1949-ben. Korforduló is, nemcsak az én irodalmi gondolkodásom új irányvétele. Benne egy nagy kor nagy embereinek hétköznapi élete. Ez a könyv éreztette meg velem először, hogy mit jelent a szó: történelem. Neki köszönhetem a történetiség fogalmát, mint szemléletmódot és értékelő módszert, fogékonnyá tett a „sors” és a „lét” értelme iránt. Valószínűleg a könyv hatására éreztem meg — még nem értettem, de talán éreztem! — a háborús évek és az utánuk következő idők drámaiságának nagyságát és a mi akkori „kis” életünk egyetemes összefüggéseit. De még nem fogalmakkal és gondolatokkal közeledtem a történelemhez, csupán érzelmekkel: éltem azt! Minderről azért beszélek ilyen részletesen, mert ma úgy látom, hogy az első közlésemig olvasmány- élményeim és irodalmi érdeklődésem köre nem utánzásra, versírásra, íróvá levésre ösztönzött, hanem a valóság lényegének a megismerésére és feltárására, kalandvágyra és mindenekelőtt gondolkodásra.

A szlovákiai magyar irodalom fogalmával életem első két évtizedében nem találkoztam. Gyakran beszélünk arról, hogy háború utáni irodalmunk az ötvenes évek elején semmiből indult, egészen az alapoktól. Azonban annál kevesebben értik ezt pontosan. Hogyan, csodálkoznak, az irodalom folytonossága párhuzamos az emberi élettel és nem szakadhat meg, a kezdő író mindenekelőtt a nemzeti és az egyetemes irodalmi hagyományokból meríti tapasztalatait és ösztönző élményeit. így is igaz, de nem ez a teljes igazság. Az irodalmi kezdet bonyolultabb és sokrétűbb.

Mert a kisebb-nagyobb nyelvközösségek irodalmai a nagy egészen — egyetemességen — belül a maguk egyéni életét élik. Magánéletüket, mondhatnánk. Körülhatárolt, belső összefüggésekben valósítják meg azt az intézményesített szokás- és értékrendet, társadalmi viszonylatokat, amelyek az egyéniséget gyakorlatilag arra késztetik, hogy írjen, író legyen. Létrehozzák az irodalom iránti közösségi igényt, az írott szó társadalmi szükségét. Amíg ez egy közösségen belül nincs meg, irodalma sem lehet, s ha megszűnik, elhal irodalma is, együtt a közösséggel. Ebből következik, hogy irodalom akkor születik, amikor egy nyelvközösség társadalma tudatosítja, hogy van, létezik. Tudatosítja érzésvilágában és intézményeiben.

Hálunk ennek a tudatosításnak a lehetősége 1949-ben kezdődött, az Új Szó megjelenésével. Addig hiába írta Ozsvald Árpád, a csurgói diák, füzetekbe a verseit, Dénes György is hiába verselt valahol Pelsőcön, Gyurcsó, Bábi és mások esetlegesen vetették pap'rra érzéseiket és gondolataikat, mindez csupán az egyéniség tanácstalan és kétségbeesett kezdeményezése volt, ragaszkodás az emberi lehetőségekhez — lehetőségek nélkül. Mindebből akkor lehetett irodalom, amikor írásaik megjelentek, hatottak, tudomásul vehetőkké váltak, mert az irodalom felvevő közegében valósítja meg önmagát. De akkor egyszerre hatalmasan megnövekedtek iránta a társadalmi igények. Az írott magyar s?őra szomjas nemzetiség varázserővel hívta életre irodalmát. Egyszerre íróra Í!s költőre volt szükség, de kevés volt, vers és elbeszélés kellett, de nem akadt: elemi erővel követelte az élet, hogy álljon elő a költő, az író. Álljon elő, hogy a nemzetiség nevében szóljon a nemzetiséghez, de a költő éppen csak készülődött, nehezen vajúdva született. Soha ilyen fordított helyzetet: nem az irodalmi teljesítmény növekedése és az irodalmárok szaporodása hozta létre a lapokat, intézményeket, hanem az előzmények nélkül színrelépő sajtó szólította az írástudókat: dolgozzatok! S a szlovákiai magyar író gyámoltalanul törte fel maga körül a tojás burkát, hogy világra jöhessen, napfényre küzdötte önmagát. Megszólalt, bár nehezen, dadogva, önképzőköri szinten. Szabad volt a tér, aki írni akart, írhatott.

Mindez azonban rám még nem vonatkozott. S talán éppen ebben kell látni az okát, hogy az irodalomba való belépésem éppen az alig szerveződő irodalom kritikájával és bírálatával kezdődött. Ma már tudom, hogy az akkori lelkes idők légköre, a nemzeti