Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Duba Gyula: Az első közlésem

tam könyvet a kiskönyvtártól. (A felnőttek könyvtára, a „nagykönyvtár” is az iskolában volt akkor, két barna szekrényben, de ezekből a komoly könyvekből csak a felsőbb osztályosok kölcsönözhettek.) S akkor könyv nélkül mentem haza, keservemben elhívtam hozzánk a legjobb barátomat, hogy megmutassam neki a könyvtáramat. Apám fekete katonaládájában tarotttam könyveimet, 15—20 kötet lehetett akkor belőlük, meg Is számoztam őket, hogy leltározni lehessen a könyvtárat. Dicsekedtem velük: „Nem baj, ha nem kaptam könyvet, így is van mit olvasnom ...!”

Kamaszkor, 1946

A háborús években lévai gimnazistaként a városi Iparos Olvasókörtől kölcsönöztem könyveket, majd a városi közkönyvtárból. Olvasásomat rendszertelenség és aránytalanság jellemezte. Tíz évesen olvastam Jerome Klapka Jerome Három ember egy csónakban című humoros regényét és Hermann Lönstől az Ordas című középkori parasztregényt a harmincéves háború koráról. Akkor különösen az útleírások és természetleíró könyvek érdekeltek. S leginkább a vadászkalandok. Ma is emlékszem egy vadászkönyvre — bár a címét és a szerzőjét azóta elfelejtettem —, amely az alaszkai prémvadászok életéről és munkájáról szólt, s amelynek a hatására a megtakarított zsebpénzemen egy ócska, nikkelezett légpisztolyt vásároltam, nadrágszíjakat, derékszíját, erős zsinórokat és rózsaszín-fejű, könnyen gyúló „kénesgyufa”-készletet halmoztam fel albérletemben, nyilván egy hosszabb alaszkai vadászútra készülve. Szellemi érdeklődésemre jellemző, hogy könyvélményem lett Hermann Ottónak a Madarak hasznáról és káráról írt könyve, barnafedelű vaskos noteszbe írtam ki belőle madaraink névjegyzékét, latin nevükkel és legfontosabb adataikkal együtt. Ha a műkedvelő kis természetbúvárra visszagondolok, úgy érzem, hogy gyerekkorom olvasmányai a természetben megélt kaland, a természetes ember életének megismerése s általában az emberi élet alaphelyzete — a természetben elfoglalt helye — felé tágították képzeletemet és gyarapították tudásomat. Nem a mese érdekelt, hanem a valóság, nem a kitalált történet, hanem a megélt eset. Vagyis: nem a képzelet varázslatokra képes, csillogó játéka, hanem a gondolkodás és helyzetfölmérés röghöz kötött munkája, a józan megismerés szenvedélye.

Az emberi valóság elém tárulkozásának másik lehetőségét olyan könyvek jelentették a számomra, mint Jacques Dévai divatos francia regényíró A préda című könyve egy francia utcalányról. (A szerzőről semmit nem tudtam, évtizedek múlva találkoztam újból a nevével egy képeslapban, ahol a külföldi érdekességek rovatából arról értesültem, hogy egy meghatározatlan minőségű női klub tiszteletbeli tagjává választotta őt.) Annak idején kamaszfővel olvastam naturalista szerelmi jeleneteit, anélkül, hogy tapasztalatok birtokában értelmezhettem volna jelentőségüket, így csak a képzeletem birkózott velük. Hasonló élményt jelentett a front idején szétkallódott „nagykönyvtár-