Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Duba Gyula: Az első közlésem

készülődött, magányos vagy páros árnyak jártak a házak előtt halkan beszélgetve, s ez mind olyan közeli volt, annyira ismerős, hogy az én világomnak éreztem, s ebben a közeli és bizalmas valóságban oly idegenül hangzottak a szavak: „Szép verset írtál a Fáklyába!” Mintha egy idegen világ üzenne értem, s én nem érteném hivó szavát.

Másnap kerékpárra ültem és bementem Zselízre. A vasútállomás újságárusától vettem egy Fáklyát, átlapoztam idegesen, nem találtam a nevemet, mert a lapok alján kerestem, s az meg éppen az egyik oldal tetején volt. „Amiről nálunk mások nem írnak” közös cím alatt három írásomat találtam a lapban: a Költővé lettem, Újjászületés és Felleg Kelemen súg címűket. A főcím alatt az én nevem. Az írások után Sas Andor kísérő szavai: Jegyzet egy fiatal író indulásához. Sas Andor elismeréssel köszönti a kezdő írót, sorai hangvételük társadalmi súlyával egészen elámítottak, mert egyáltalán nem éreztem induló írónak magam. Gépészmérnöknek készültem, nagyon komolyan. Talán ezért nem rázott meg elemi erővel a Fáklya közlése, véletlennek tartottam, nem éreztem diadalt. Talán nem Is vettem komolyan. Az írásbeli érettségin az egyik robbanómotor-tervező csoport vezetője voltam, ezt komolyan vettem, de az írásaimat nem. Játék és szórakozás volt számomra az írás, alkalmi tevékenység, fiatalos humorizálás, melynek egyetlen értelme volt a számomra, hogy mássá tett a többiektől. Az irodalmiság fogalma messze volt tőlem, úgy írtam első szatíráimat, ahogy más viccet mesél. De azért hazaérve sietve megmutattam szüleimnek a Fáklyát, nézték, láttam, hogy jólesik nekik a sikerem, de a közlés értelmét ők sem érezték. Apám megkérdezte: „Pénzt is kapsz érte talán?” Akkor még nem tudtam, hogy kapok-e a közlésért pénzt, de nemsokára levél érkezett a szerkesztőségtől, hogy menjek föl Pozsonyba a honoráriumért. Sokáig kerestem a nagy városban a Fáklya szerkesztőségét, majd a hely után kutattam, ahol a pénzt kifizetik: négyszáz egynéhány koronát kaptam írásaimért. Groteszk mód a nagy összeg jobban megrázott, mint maga a közlés ténye, nem hittem el, azt gondoltam, tévedés történt. Apám egy teljes hónap alatt keresett ennyit azokban az években a szövetkezetben. Meg is jegyezte komolyan, amikor hazamentem és elébe tettem az összeget: „Könnyen adják a pénzt abban a szerkesztőségben, nem gondolod ...?”

Bárhogy emlékezem, nem jut eszembe, hogy gyerekkoromban író szerettem volna lenni. Verselgető korszakaim sem voltak, sem kisdiák éveimben, sem később. Kamaszkoromban naplót akartam vezetni, de néhány nap után abbahagytam, nem volt hozzá elég türelmem. Ügy éreztem, hogy említésre és megőrzésre nem érdemes, kis dolgok történnek velem. Ma szidom magam, hogy nem jegyeztem föl a háborús évek és első békeévek eseményeit, micsoda nyersanyag lenne, micsoda drámai valóságanyag, ha csak a száraz tényeket jegyzem is föl! De valahogy nem ment. Valójában nem erősségem a következetesség és rögzítő hajlam, s ma sincs noteszem és a diárjaim üresen maradnak, minden ismeretemet magamban, az emlékezetemben hordozok, s így sok ötletem, gondolatom elvész.

Olvasni azonban mindig szerettem. A János vitézt négy-ötéves koromban még nagyapám és nagybácsim olvasta föl nekem, ám a képes Petőfi-kiadás rajzait szívdobogva és álmélkodva már magam nézegettem. S első elemista koromtól kezdve, hogy olvasni tudtam, a szüleimtől csak könyvet kértem ajándékba, amikor a lévai vásárokra mentek. Grimm mesék, Hauftól a Kőszív és más mesék, Benedek Elek Magyar mese és mondavilága — ezeken éltem, aztán az iskolából Dörmögő Dömötör és a Prutyi meg a Zupi kalandjain Durbints sógor is elég korán a kezembe került. Korán olvastam ifjúsági regényeket, Cooper indiánkönyveit, a Robinsont, Vernét és más kalandregényeket. Az asztalon ülve olvastam esténként, hogy jobban lássak a petróleumlámpa fénye mellett. Néha már füstölve félre-égett a lámpabél — a kanóc — s a szüleim aludni kergettek, nem szívesen mentem. A harmadik elemibe járhattam, amikor a szüleim elpanaszolták a tanítómnak, hogy nagyon sokat olvasok, „elrontom” a szememet, s ebből aztán számomra kellemetlen, megalázó meglepetés származott. A legközelebbi szerdán, az iskolai könyvtárnapon, amikor két nyolcadikos osztani kezdte a „kiskönyvtárból” a könyveket, a „tanító úr” minden magyarázat nélkül azt mondta nekik: „Du- bának ne adjatok!” Ez az igazságtalanság halálosan megsértett. Nem tudtam okát, ezért háborogtam, szenvedtem magamban, úgy éreztem, hogy megaláztak. A többiek kíváncsi és gúnyos tekintetének a tüzében nagyon szégyelltem magam, hogy nem kap-