Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - DOKUMENTUMOK - Kovács Endre: Egy humanista vallomása

Kovács Endre: Egy humanista vallomása

Krammer Jenőnek, a szlovákiai magyar pedagógus-társadalom egyik nagy alakjának levele került elő irataim közül.

Nem szokványos levélforma, hanem mélyről fakadó vallomás. Bizonyságtétel a humánus szellem szuverenitása mellett. Olyan időkből származik, amikor az embertelenség ült orgiát Európa számos országában, amikor a béke, a demokrácia hívei kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy útját állják az új barbarságnak, a fasizmusnak.

Krammer, aki serdülő fővel élte át az első imperialista világháború éveit s Tolsztoj, Romain Rolland, F. C. Ramuz eszméit népszerűsítette a két világháború közti években, a második világháború idején sem lett hűtlen e humanista örökséghez. Mint tanár a kelet-európai kis nemzetek testvéri találkozásának nagy ügyén munkálkodott. Bízott abban, hogy nevelőként sokat tehet a régi gyűlölködés eltüntetéséért, hozzájárulhat a Duna-medence népeinek jobb együttéléséhez. Nem a szó köznapi értelmében volt politikus, nem tartozott semmiféle párthoz, megmaradt a katedrán, onnan hirdette viszonylag kis körben, rövid hatósugárral, de intenzíven és el nem múló eredményekkel a humánum parancsát, az igazi demokráciát. Magában hordozta Pozsony sokszínű kulturális hagyományát; innen eredt különös érzéke a német, a szlovák, a cseh kultúra jelenségei iránt, innen a szintetizáló hajlama, melyet francia és német stúdiumai, az Eötvös-kollégiumban eltöltött évek csak erősítettek: egységben látni a nemzeteket, ugyanazon szolgálatra felkészíteni az ifjúságot. Ez a szolgálat a második világháború idején Thomas Mann-i hangsúlyt kapott, noha Krammer kiállása mindig lágyabb volt a harcos humanistákénál. Lágyabb volt a természete is.

Első ízben 1928-ban találkoztam vele, amikor az Uránia tudományos egyesület vendégeként a modern francia irodalomról adott elő meghívott közönségnek Pozsonyban. Aztán jöttek távlatot nyitó cikkei A Mi Lapunkban, könyve a szlovákiai serdülők szellemi világáról. 1938 novemberében az érsekújvári*gimnáziumban kezdtem tanítani — az első tanárkolléga, akivel találkoztam, Krammer Jenő volt. Barátság fejlődött ki közöttünk. Együtt vagyunk egy fényképen: én magas termetű — ő alacsony, én sovány

— ő zömök. A két akkoriban népszerű filmszínészről a szlovákiai szellem Pat és Pa- tachonjának nevezte el kettőnket. Életünk sokszor összefonódott. Krammert Szlovákiában a legkiválóbb pedagógusként tartották nyilván, tanítványai rajongtak érte. A tudásanyag, melyet tőle kaptak, egész életre szólt. Modern módszerrel, sikeresen tanította az élő nyelveket, szerető tanácsadója volt a fiataloknak minden problémájukban. 1940-ben felfigyeltek rá a tanügyi hatóságok, s meghívták őt Szegedre az ottani mintagimnáziumba és egyetemre. Fájó szívvel búcsúzott Újvártól. Mint mondotta, két fia továbbtanulása kedvéért fogadja el a szegedi állást; a szíve ott maradt Újvárban. Lokálpatrióta volt, azonosult a városka értelmiségével, meglátta a tehetséget az egyszerű parasztfiúkban és lányokban. Egy darabka Európát hozott a poros-sáros, elhanyagolt kisalföldi városkába.

1940. március 14-én az érsekújvári tanártársadalom nevében én búcsúztattam a távozó Krammer Jenőt. Ezzel néhány évre megszakadt a kapcsolatunk; de csak látszólag. Az alább közölt levél jól bizonyítja, hogy a szegedi miliőben Is megőrizte érdeklődését korábbi munkahelye iránt, izgatta mindaz, ami Űjvárott történt, a város fiának tartotta magát a távoli Szegeden Is. Érsekújvár még a háború alatt is folyosó volt a szlovákság felé, a határ sem szakíthatott el bennünket a cseh és a szlovák kultúrától; a múlt élményei tovább éltek s hatottak bennünk. Krammer osztozott ilyen érdeklődésünkben, jóllehet Szeged földrajzi fekvése inkább a délszláv kultúrához kel