Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - DOKUMENTUMOK - Kovács Endre: Egy humanista vallomása

lett hogy közelítse. De őt a háború alatt is az érdekelte, hogy milyen a szlovák pedagógia? Lehet-e tőle tanulni valamit?

Az akkori magyar és szlovák állam közti áldatlan viszony nem kedvezett a közelítés munkájának. De a napi politika nem állhatta útját törekvéseinknek. Ha kulturális missziónk beleütközött is a diplomácia és a hatóságok kínai falába, utat kerestünk szellemi téren, felhasználtuk például kapcsolatainkat a szlovák tanárokkal, s az ő segítségük néha valóban hatásosnak bizonyult. Bizonyára kevés példa kínálkozik a politikatörténetben annak illusztrálására, hogy névtelen vidéki középiskolai tanárok kezében jelentős politikai hatalom összpontosuljon, mint ahogyan ez a háború éveiben történt a Nagysurány—Komját vonalon. Nem feltétlenül Pesten kellett instancláznunk a szlovák követségen, hanem a surányi gimnáziumban Burán tanárnál — mint Kram- mer levele is tanúsítja.

Egyébként a levél érdekes adalékot nyújt ahhoz is, hogy az egykori Sarló emléke nemcsak Horthy-Magyarországon, hanem a fasiszta Szlovákiában is veszedelmes kísértet- ként élt a háborús években is. Krammer szerényen elhárítja magáról a sarlós jelzőt, noha minden szál hozzáfűzte; legalábbis a Sarló 1931. évi kongresszusáig. És a sarlósok iránti rokonszenve tovább élt. Amikor 1940-ben utolsó kiáltásként, demonstrációként felvetettem a sarlósok újvári csoportja körében egy összegező tanulmánykötet („Újvári Műhely”) tervét, Krammer lelkesen állott mellettünk.

Az érsekújvári hivatás: a kelet-európai nemzetek, köztük magyarok, szlovákok, csehek demokratikus összebékítését is jelentette. Krammer ettől a lelki kötöttségtől Szegeden sem bírt szabadulni. Nem is akart. 1944 elején arról volt sző, hogy Pestre helyezik, a minisztériumba; örült neki, mert így közelebb kerül Újvárhoz. Aztán még egy ugrás következett, egy abszurd gesztus: 1944 őszén áthelyezteti magát Újvárba a régi iskolához, melyet 1940 tavaszán elhagyott, de amelyhez egy percre sem lett hűtlen. Közeledett a háború, a front, naponként ismétlődtek a légiriadók, s eljött a rettenetes bombázás. Mindezt már közöttünk élte át. Mit akart Újvárban? Mi hozta őt vissza? Én úgy neveztem: „újvári komplexum”. Újvár volt neki — az elmagyarosodott kismartoni sarjnak — a gyökér, Újvár volt a szebb jövő ígérete, az újvári gimnázium a demokratikus emberi magatartás műhelye.

Velünk együtt végig el kellett viselnie az összes megpróbáltatást és zúgolódás nélkül el is viselte. Az ő neve is ott szerepelt az elfogatásunkat elrendelő köröző levélen, őt is a puszta szerencse mentette meg a koncentrációs tábortól.

Még 1945 után is sokáig ott maradt Érsekújvárban, s amikor családjával végleg átköltözött Magyarországon, ott folytatta, ahol abbahagyta. Előbb a kultuszminisztérium nemzetiségi osztályán, majd az idegen nyelvek főiskoláján, később az egyetemen. Tú- róczi-Trostler halála után biztattam őt, hogy foglalja el a tanszéket, de nem érdekelte a karrier, csak a hivatás. Élete utolsó szakaszában még tudományos publikációkra is futotta erejéből. Egész életében érdekelte a bilingvitás problémája, a disszimiláció és asszimiláció, érdekelte Lenau és vonzotta a rejtélyes Ödön von Horváth alakja, akiről én első ízben a Korunkból értesültem, de akit ő még iskolás korából ismert. Foglalkozott a fiatalokkal, ápolta a barátságot — egy távoli romantikus kor örökségeként. Minden héten egyszer ott láttam őt nemzedékünk kiváló régészének, Szőke Bélának,

— az egykori érsekújvári diáknak és surányi tanárnak — a betegágyánál a János-kór- házban, ő volt az utolsó a régi barátok közül, aki kitartott a halálos beteg mellett. Öreg korára is derűs, erős és bizakodó maradt, ám egyre inkább befelé fordult, kerülte a társaságot; már csak a „fontos” kérdésekre maradt ideje. Visszatért ifjúsága nagy eszményképeihez, Tolsztojhoz, Romain Rollandhoz, szomorúan látta, hogy a béke eszméje még mindig nem győzött végérvényesen s keserű óráiban — nem kis túlzással — úgy vélte, hogy valójában hiába élt. Pedig hogy mennyire nem élt hiába, a tanítványok százainak megőrző szeretete bizonyítja. A mindig szerény, mindig szemérmes és tartózkodó „möszjő” baráti szívekben gyújtott meleget és ez még ma is átjárja a hajdani tanítványokat.

1973. január 30-án temettük őt az óbudai temetőben. A sáros, esős idő ellenére hatalmas tömeg vett búcsút tőle.