Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - NAPLÓ - Tőzsér Árpád: Vilém Závada verseiről

sedése (akárcsak húsz évvel korábban a poétisták ujjongó szóorgiái közepette) most sem zavartalan. A békében sem tud nyomasztó képzeteitől szabadulni s új katasztrófák, konfliktusok látomásaival küzd. Ekkor írja róla A. M. Pisa;, „.. . ez a költő patetikus látnok az ószövetségi zsoltármondók fajtájából”. De írhatta volna négy évvel később, 1950-ben, a költő második kötetének (A fény városa — Mésto svétla) megjelenése idején is. Ebben a gyűjteményben is a mosolytalan ószövetségi látnok néz körül ezúttal a város, a civilizáció tájain s látja meg komor felelősséggel a fény mellett az árnyakat is.

A Závada-verskötetek komor vonulatában rendhagyó a felhőtlen optimizmusú Vadvirágok (1955). Az irodalmi sematizmus idején a költő a népdal felé fordul: bájos tájverseket, helyzetképeket, dalokat ír. Talán nem véletlen, hogy épp ezekben az években kezdi fordítani Petőfit cseh nyelvre (talán kötetének címe is Petőfire, A természet vadvirágára utal). A népköltészet mellett tehát Petőfit is mesteréül fogadja, s hogy mennyire jó tanítvány, arról a Megjön a tavasz (Prijde jaro) című versének természetes szépsége, szökellő ritmusa vall.

Az 1962-ben, illetve 1970-ben megjelent Egy élet (Jeden život) és Küszöbön (Na prahu) című kötetek szintén egyetlen mondanivaló tengelyére fűzhetők (akárcsak a Feltámadás és a Fény városa). A bölcselővé ért, öregedő költő számvetései e versek élettel, halállal, harccal és megbékéléssel. Átértékelődik, megszépül bennük a gyermek- és ifjúkor, újból felragyog a gyermekkorral együtt elsüllyedt szülőföld, Osztrava környéke, a holt táj, s a napfényben fürdő „venkov” [ez a szó a cseh nyelvben egyszerre jelent vidéket, falut s er- dőt-mezőt). Valamiféle „küszöbön” állva, a lét és nemlét határáról szemléli a költő a világ dolgait, s a szemlélt világ tárgyai nem úgy kerülnek új megvilágításba, hogy új oldalukat fedik fel, hanem úgy, mintha a fény belőlük áradna, egyszerre látjuk minden kiterjedésüket A lehiggadt értelem ragyog itt ki mindenből, s az önfényüktől átvilágított dolgok röntgen-lapjában ott sö- tétlik az emberi viszonylatok pontos rajza.

A Küszöbön mind ez ideig utolsó kötete a költőnek. A benne foglalt nagy, érett leíró-tárgyias versek még jobban kiemelik az egész Závada-költészet objektív jellegét.

A Sziréna c. kötet megjelenését követően F. X. Salda szemére vetette Záva- dának a terre ä terre stílust, a nehézkes, leíró jelleget. A kezdeti negatívumból azonban később pozitívum lett. A nehézkességet felváltotta a súlyosság, a föld szerű földet a költői jelentéssel feltöltött föld: ma a realista és súlyos léptű Závadát az olyan könnyed, szellem-ihletésű költőből kiindulva érthetjük meg a legjobban, mint amilyen Rilke, a modern leíró vers, vagy újabb keletű szóval tárgyias líra (tárgy-vers) megteremtője volt. Csak míg Rilke többnyire már értelmezett objektumokat, épületeket, szobrokat s egyéb műtárgyakat énekel meg, beszéltet maga helyett, addig Závada a bevezetőben, az Ahasvér ébredése kapcsán már felsorolt motívumokat, a föld, a természet, a társadalom „objektumait” kezeli beszélő tárgyakként. Leírásai tkp. nem is leírások, tárgyait, tájait, embermodelljeit, a történelmet, a filozófiát, a tudományt sohasem leírja, hanem kifejező anyagként használja fel. De úgy, hogy a természetelvű ábrázolás törvényeit közben nem bontja meg.

S ebben a vonatkozásban versei a magyar olvasó számára leginkább Vas István részletes és pontos tárgyanalíziseit idézik. De Závada tárgyait Juhász Gyula melankóliája lengi be. S ha már a párhuzamoknál tartok, hadd írjam ide még Tóth Árpád nevét is. Závada hosszú verssorai éppen olyan szomorú lejtésű, végtelenbe futó jambusok, mint a mi Tóth Árpádunké. Csak az ő versei —, a nyersebb, maibb kifejezési anyagnak megfelelően — többnyire szabadversek.

S persze a Vas István- és Juhász Gyula-párhuzamnak is megvan a „csak”-ja. Vas István tárgyai „urbánusak”, Závadáéi egyetemesek: a falut, a vidéket ép-,