Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - NAPLÓ - Tőzsér Árpád: Vilém Závada verseiről

bányavidék másik nagy költőjéhez, Apollinaire-hez, a szürrealizmus atyjához, Dantonhoz, akitől az igazság természetrajzát tanulja meg költőnk, s végül, de nem utolsósorban a természettudományokhoz: mineralógiához, kémiához, biológiához. S éppen ez a kettős kötődés, költészetének az anyagi és szellemi valóságot, társadalmat, természetet és kozmoszt egyaránt befogó egyetemes horizontja emeli választott mesterei, elsősorban a már említett Vrchlický és Bezruč fölé, s állítja szembe a szürrealizmus lebegő világával, Apollinaire-rel és Nezvallal.

1905-ben született, akárcsak a mi József Attilánk. S éppen úgy az ipari nagyváros és a falu határmezsgyéjén, akár a nagy magyar költő. Gyökerei neki is a faluba nyúlnak, paraszt ősökhöz vezetnek. Szülőfaluja, Hrabová azonban az oszt-ravai iparvidéken fekszik, s a költő apja — ahogyan ma mondanánk — kétlaki életet élt: néhány hold földön gazdálkodott, de munkás (a vitkovicei vasgyár kohásza) is volt. Anyja viszont haláláig egy volt azok közül az erős, ■életadó és megtartó parasztasszonyok közül, akiknek a költő a Francis Jam- mes-i áhítatú Egy parasztasszonyhoz (Venkovská žena) című versében állít emléket.

Závada azonban már városi ember. Városi és értelmiségi: az egyetemen tanári oklevelet szerzett, s később a könyvtár-szakot is elvégezte. Kisebb-na- gyobb megszakításokkal nagy, központi könyvtárak alkalmazottja, egy ideig a prágai egyetemi könyvtár igazgatója volt.

S fontos mindezt elmondani azért, mert származásának megfelelően az elkötelezettsége is József Attila-i, kettős: ő is ugyanúgy kötődik a munkássághoz, mint a parasztsághoz. S hogy a származás, a családi indíttatás analógiája teljes legyen: Závada is zsenge gyermekkorában elveszti apját, de míg József Attiláé valóban csak „elvesz”, addig Závadáé az első világháború frontján esik el.

Itt azonban be is fejezhetjük a József Attila—Závada párhuzamot, mert a hasonló adottságokból a két költő teljesen más-más jellegű költészetet bontott ki.

Závada első kötete, a Gyászünnepély (Panychída) 1927-ben jelent meg s osztatlan sikert aratott. Olyan tekintélyek tisztelegtek a nagy teljesítmény előtt, mint Vitézslav Nezval, Josef Hora és F. X. Salda. S megtörtént, ami első verskötettel talán azóta sem: a Panychída rövid időközökben három kiadást ért meg.

De a tisztelgő nagyok s a három kiadás az osztalan elismerésen kívül mást is jelez. Nevezetesen azt, hogy Závada már az első kötetében teljes súlyával jelen volt. Ha elolvassuk eddig megjelent kilenc kötetét, úgy találjuk, valamilyen formában valamennyi a Gyászünnepélyre utal vissza.

Závada költészetének legmarkánsabb ismérve a monolitság, a hatalmas, egy- anyagú tömbökből való építkezés. Itt valóban helyén valónak érezzük az elkoptatott hasonlatot: a Závada-mű komoran, kicsit szomorúan úszó hatalmas jéghegy, amelynek a Gyászünnepély természetesen még nem csúcsa, hanem inkább — mondjuk — lába, talapzata. De ahogyan csúcsból a mélyben úszó hegy nagyságára lehet következtetni, úgy a láb hatalmas méreteiből, kidagadt izmaiból bízvást következtethetünk a roppant súlyra, amely ránehezedik: a csúcsra s a hegy egyéb részeire.

A kötet tengelye természetesen a nagy terjedelmű, széles whitmani sorokban áradó, az első világháború utáni társadalom anyagában az újabb háborúk veszélyét és borzalmait megsejtő, s az európai civilizációnak véget jósoló Gyászünnepély című vers, de ha csak a kötetnyitó huszonnégy soros verset, az Ahasvér ébredését (Procitnutí Ahasverovo) olvassuk is el, az egész Závadára következtethetünk belőle. A „korok hordaléka az antik szobrokon” szimbólumban az évezredek kultúrájának ismerete és féltése, a bevezető természeti kép-