Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - NAPLÓ - Pomogáts Béla: Forbáth Imre versei

val. Trőja című verse remek „szürrealista életkép”: megfigyelés és fantázia bizarr játéka. A költőkhöz című versben pedig már jellegzetesen szürrealista ars poeticát hirdet: „legyetek inkább kötéltáncosok / lilaszínű mélységek fölött, / kardnyelők és tűzevők, / tragikus pojácák és repedthangú hisztriók...” Az expresszionista gazdagságot, lendületet így a szürrelizmus játékosságával, poétikus szabadságával egészíti ki. Ekkor alakul ki teljességében módszerének két jellemző eleme: a groteszk és a látomás.

Közismert, hogy a modern művészetben milyen jelentős szerep jutott éppen a groteszknek. A cseh poetizmus költői — pl. Nezval — is éltek ennek lehetőségeivel. Forbáthot pedig egyénisége és módszere egyaránt a groteszk mesterévé avatta: témáiban, fordulataiban, a formák használatában gyakran választja a groteszk bizarr megoldásait. Egy egyszerű hulla énekel, Az erdő kísértetei, A tébolydák dalaiból című versei szinte Morgenstern morbid groteszkjeit idézik, csakhogy a világ képtelenségének eszméje helyett a lázadás nagyszerűségét hirdetik. Egy kalap megdicsőülése című verse tökéletes groteszk csendélet: egy Goethe arckép orra, egy ócska hagymakoszorú és egy lyukas cipő együttesét állítja elénk. Gyakran a hagyomány is groteszk eszközzé változik: a szonett költőiségét bizarr képekkel cseréli fel („Hideg fényben csillagok dalolnak, / Föld alatt szelíden rothadnak a holtak — / A kanálisból kidugja egy patkány a fejét...” Mint vaskampóról]; Petőfi szavait (A tébolydák dalaiból] vagy Molnár Albert zsoltárversének sorait (Hálaének orvosaimhoz] groteszk „kontrapunkt”- ként kezeli. Saját szerepét is groteszk modorban fogalmazza meg: „Bábel tornyában liftboy voltam, / Noé bárkájában rádiotelegrafista” /Bordái], Metaforái között pedig szinte tobzódik a groteszk elem: „gyomrom tarhonyák Tátráit áhítozza” — csap át groteszkbe a korábbi expresszionista túlzás fÖnarckép), „Az utcákon mint döglött patkány hever / Az éjszaka” — hangzik a későbbi hasonlat [Egy ember indult],

Groteszkjei a polgár „épatirozásának” eszközei: megvetését, dühét, lázadását akarja bennük kifejezni. Éppígy látomásaiban. Alkotáslélektanilag izgalmas az a folyamat, melynek során Forbáth a naturától, az élmények riportszerű leírásától újra és újra a látomásig jut. így válnak szlovákiai élményei, a felvidéki táj, a tapasztalt nyomorúság komor képei idővel nagyszabású víziókká. A Favágók, a Szlovák tájkép, A fekete irtványon soraiban a hétköznapi élettel ismerkedő falusi orvos — és költő — számol be tapasztalatairól. A Szirénák szimfonikus lírája azonban már látomássá tágítja-emeli a szlovákiai versek felismeréseit: „Borzasztó kolduscsapatokat látok / processziózni végtelen menetben. Ősi sebekből fut a vér. / Kiszáradt csecsemőket anyák karjain / s beteg prófétát, ki jobb jövőt ígér.” Komor képeket rajzol elénk, egyre kegyetlenebbeket: „Harcbarikoltó trombiták tépik a levegőt: / talán utolsó emberöltő ez, s mit a sápadt gőg*“tagad: istenszegények lettek a fényes templomok, / feltépett seb a világ, amelyből vér és genny fakad”. Mindez azonban csak arra való, hogy annál harsányabban kiáltsa el végül a vers forradalmi felhívását. Éppúgy, mint a Holdvilág-szonáta groteszk látomásainak végső fordulatában is: „komoran csillog az éj, mint gyilkosoknak kése, / s egy levágott fej a hold, amelyből vér csepeg, / ég a horizont, reszket a földnek kérge: / dob pereg, hadak sereglenek”. A látomásban — éppúgy, mint a groteszkben — a lázadó indulat, a forradalmi vágy ölt formát.

A prágai költők bátor és független közösségében, a szürrealizmus szabadságában és a groteszk lázadásában találta meg Forbáth költészetének igazi forrását. E motívumokat — függetlenséget, merészséget, lázadást — egyesítik „songjai”, balladái. Külö- hös költői szférát hódított meg bennük: a modern nagyváros, sőt a nagyvárosi éjszaka világát. Bohémekről, stricikről, artistákról írt, az éjszakai Prága meghökkentő figuráiról [Ballada a gonoszokról, A tűzevő, A három strucchoz ..., Charlie], Villoni szertelenséggel és szókimondással, Brecht-i iróniával jelenítette meg az alvilágot, alakjaival a polgári társadalom hatalmasabb bűnei ellen tiltakozott. Hasonló szatirikus elevenséggel figurázta ki magát a polgárságot és a kapitalizmust groteszk songjaiban [Ballada egy bank szomorú bukásáról, Adósságok].

Lázadóból lassan forradalmárrá emelkedett. Igen tanulságos összevetni azokat a verseket, melyekben a költő, a vers hivatásáról vallott. Korai Önarcképé ben a költő nyugtalanságáról beszél, a Verseim elé már a részvét s a lázadás parancsát hirdeti; „szenvedés vigasza és lázadásnak kürtje” kíván lenni e költemény tanúsága szerint. A művész című vers az ítélkező, hazugságokat leleplező költő alakját állítja elénk, az Ábrázolj engem így ismét a lázadás mámoráról számol be. Mégis túljut ezeken az érzé