Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Balogh Edgár: Brassói próba (Részlet egy emlékiratból)

ben vaduló, kiszámíthatatlan magatartású népözönnel. Most itt voltak. Cselédek, tejesemberek, kocsisok, bolti szolgák sokasága, végighallgatva a munkások, földművesek, kisiparosok szónokait, végül maguk is szót emeltek érdekeikért, s kimondták (ez került a kongresszusi kiadványban is címül határozataik fölé): „Ember a székely alkalmazott is!”

Éppen velük s általuk domborodott ki Brassó mozgalmi kulcsszerepe: fiatalságukban, képzetlenségükben is közelünkbe hozták a székely megyék majd minden faluját.

Aligha lehetett volna elhallgatni, hogy a MADOSZ immár széles körű közéleti tényező. A Bányai László előterjesztette s lelkesen fogadott kongresszusi határozat erkölcsi erejét csakis magának a nemzetiségi ethosznak a sutbado- básával lehetett volna megtagadni. Egyként szólt ez az elvi összegezés a liberális kormányzat sovinizmusának visszautasításáról és a román demokratikus erőkkel való szövetség döntő szükségességéről Románia világpolitikai ingadozásának veszélyes légkörében, közérthetően leszögezve: „... a romániai magyarság sérelmeinek orvoslása csak innen, az országból jöhet. Az ország népének békés együttélése és szolidaritása minden külső és belső veszéllyel szemben csakis a kisebbségi és általános demokratikus jogok mellett biztosítható”. A megfogalmazás megfelelt a magyar értelmiség közvéleményformáló felfogásának, annak az elvárásnak, mely a Brassói Lapok Kacsó Sándora hirdetett, s örültem, hogy — a kongresszuson kapott „országos kultúrreferensi tisztségemből kifolyólag is — a határozatok kinyomtatásával (gondosan őrködve a tetszetős megjelentetésre) hozzájárulhattam a szektáns maradványok eltüntetéséhez.

A füzet végre nem a szokott röpcédula-féle volt, hanem sorsformáló mani- fesztum, legalábbis a képzeletemben. A Vásárhelyi Hitvallás népért kiálló, a nép mellé szólító felhívása után a kellő népi visszhang. Egy budapesti folyóirat, a Csuka Zoltán szerkesztésében megjelenő kisebbségtudományi Láthatár, felfigyelt rá, s adatai alapján először ismertette Magyarországon a MADOSZ törekvéseit, megtörve a kizárólagosságával tetszelgő Magyar Párt glóriáját.

Ma bizonyára szokatlannak tűnik, ha bevallom, hogy egyik komoly gondunk abban az időben egy betlehemesjáték begyakorlása volt. Közeledett Karácsony, s a székelyek kietlen kis klubja megtelt a munka után oda gyülekező legé- nyekkel-leányokkal. Egy vízimolnár valahonnan a. Homoród mellől, télire szolga az egyik belvárosi szász hentesnél, ismerte a játékot, hát elhívták Szent Józsefnek, s egyben a betlehemesek betanítójának.

Nem volt itt semmi misztérium, csak élő székely valóság. Számomra, aki néprajzi kutatással kezdtem s Györffy-tanítvány voltam, szerencsés véletlen volt, hogy egy addig s azóta is ismeretlen verses népi játéknak lettem tanúja Brassó külvárosában. Dallamra mozgott a henteslegény három lépést előre, hármat hátra, s vele mozgott taktusra Mária is. Egy-egy lépést kihagyva, suttogón énekelte:

Jaj, mint elbágyadtam, szerelmes jegyesem!

Nem gondoltam volna, mit kelljen mívelnem, ily hideg éccakán most jutok végemhez.

Éjszakába nyúltak a próbák, kocsis, bolti szolga csak napi robotja végeztével futott be, lucskosan, behavazva. Mária csak titokban surranhatott ki a cselédszobából, mire gazdái már elaludtak. Mégis minden sikerült. A jászolos jele