Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Balogh Edgár: Brassói próba (Részlet egy emlékiratból)

metszőpontjain. Az ilyen nagyvárosok többszörös nemzeti szolidaritásában fog még kicsúcsosodni”. Mondjam ki nagyon egyszerűen: itthon találtam magam Brassóban hamarosan. Benső logikám a tények törvényszerűségével azonosult, s valójában ekkor rögződtem végleg ahhoz a ható- és munkaterephez, melynek Gaál Gábor adta a „romániaiság” nevet.

Maga a Brassói Lapok még nem marasztalt volna, jártam-keltem ugyan bennfentesen a kietlen, ám zsúfolt szerkesztőségben, alkalmazásom azonban jogi értelemben nem volt, így íróasztalom sem, de cikkekkel sűrűbben jelentkezhettem és „sorsdíjas” minőségemből kifolyólag apróbb közléseim (híreim, ismertetéseim, jegyzeteim) naponta bekerültek a lapba. Éppen ez kellett a MADOSZ- politika népszerűsítése számára. Nem egy társammal ellentétben sohasem elégedtem meg a szigorúan elvi és elvont deklarációkkal, hanem azok feloldását kívántam folyamatos napi híradásban, nem mintha az elméletet nem értékeltem volna, hanem azért, mert plebejus-módra hatékonyságában mértem a mozgalmat. Egy akár ötsoros közlés a MADOSZ valamelyik akciójáról az ország legnagyobb magyar nyelvű lapjában (és a vele együtt készülő Népújságban) felhatványozta a sikert, különösen, ha a hírek láncban ismétlődtek, neveket terjesztettek, cselekményekhez fűződtek. Minderre annál is inkább szükség volt, mert két készülő esemény az eddig háttérbe szorított s legalitása ellenére az illegális baloldallal egynek vett MADOSZ számára széles publicitást követelt. A Vásárhelyi Találkozó sikere után országos kongresszusra készült a nemzeti forradalmi szervezet, mégpedig a Székelyföld közelében, tehát Brassóban.

A kongresszus előkészítésének feltétele természetesen magának a helyi szervezetnek a felrázása és átrendezése volt. Már Kolozsvárt megfigyeltem, hogy akármilyen jelentős és okos elképzelés is a magyar dolgozók tömegszervezete, maga a tényleges kibontás inkább véletlenszerű alkalmakra támaszkodott, nem pedig a vezetés lehetőségeinek szervezeti felmérésére és tervszerű fel- használására. A helyzet Brassóban sem volt különb. A gazdag hagyományú, de üldözött forradalmi munkásmozgalom néhány, erre a nemzetiségi feladatra kiszemelt tagja, többnyire kisipari pályára kényszerült veterán és annak családtagja, híveket szerzett a Szabó Béni szőcsmester vezetése alatt álló helyi Magyar Párttal elégedetlen szegényebb kisiparos-rétegben, de már a négy magyar egyház s a hozzájuk tartozó iskolák közösségeibe nem hatolt be, alig talált némi kapcsolatot a székely megyékből beözönlő félmunkás-félszolga ezrekkel. Tagsági nyilvántartást, szervezeti munkakereteket egy laza és teljesen patriarkális személyi érintkezés helyettesített (amolyan falusias értesítési módszerrel), s minden Kurgó Gyárfás lakatosmester, egyébként országos MADOSZ-elnök lakásán, Hosszú utcai műhelyében s telefonján futott össze. Márpedig a siker attól függött, vajon a lelkes kis vezető csoport, a párt nevelte mag, egy általánosan feltételezett „nép” és „tömeg” helyett egészen konkrétan a brassói magyar dolgozókkal, tehát megnevezhető üzemek, intézmények, lakónegyedek, társadalmi rétegek élő egyedeivel lép-e érintkezésbe. Fent, az ország politikai gócaival közvetlenül érintkező vezérkarnál nem volt baj, de idelent, a mindennapok terén, kellő gyalogoshad hiányában nem egyszer üres ábrándnak tűnt a harc. Máig sem bánom, hogy életem több mint két esztendejét egyszerű összekötőként töltöttem el a brassói népélet arcvonalán, mert igazolhattam mind magam, mind kortársaim s most az emlékirat révén utódaim előtt, hogy a legmegfelelőbb politikai elméletnek is csak a demokratikus gyakorlat, a közvetlen népszolgálat ad hitelt.

Jól meg tudtam magamat értetni Kurkó Gyárfással. Benne ismertem meg végre az irodalomból régen sejtett, de húsban-vérben, gondolkodásban csak most elém álló székely embert. Frissen bútorozott egyszobás kis háza, tiszta