Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Balogh Edgár: Brassói próba (Részlet egy emlékiratból)
BALOGH EDGÄR Brassói próba 1937 őszén hívtak vissza Csehszlovákiába. Lőrincz Gyula, régi lakótársam, ott kemény dilemma elé került: festőművész létére távollétemben a lapszerkesztő politikai szerepét kellett vállalnia a Magyar Napnál. Levélben magyarázgatta, hogy mindazok az elvtársak, akik félreértettek, ma a népfront szellemében értékelik nemzetiségügyi felfogásomat, s amióta a csehszlovák kormányzat maga is egyre inkább felfigyel a fenyegető hitlerista veszélyre, hivatalos oldalról sem tekintenek már oly ellenségesen a Sarló és a Vörös Barátság idejéből ismert magatartásomra. Hívtak Győry Dezsőék is, akik szívesen közölték a Magyar Újságban Erdélyből küldött cikkeimet, s ugyancsak a népfront szellemében feladták már fejjegyzetekben megnyilvánult fenntartásaikat akár „kisebbségi”, akár „kommunista” radikalizmusommal szemben. S hazatérésemet sürgette a szülői ház is. Nagyanyám közben meghalt, a Balogh-rokonság egy homályosan ismert tagja, a családunkban elhallgatott asztalos — már az is rosszallóan emlegetett körülmény volt, hogy a Várúton lakott —szintén végleg eltűnt, s a kőbányai házban, magasan a Duna fölött, anyám rendezkedett be. Leveleiben részletesen beszámolt az új helyre került régi bútorokról, kőművesek és szerelők munkájáról, a kert árvácskáiról s természetesen gyorsan cserepedő, iskoláit bevégző s már állást kereső húgomról. Mindketten vártak rám. Magányaimban nem egyszer bántott, mennyire elhanyagoltam őket a mindenkori mozgalmiságban, bár mentségemül szolgált, hogy óvatosnak kellett lennem, nehogy politikai megbélyegzettségem valamiben is kárukra legyen. Lygia húgom kamaszos leveleiben a magyar diákbálokról, a Toldy-kör ódon légkörébe visszahúzódó ifjúságról számolt be, ahol bizony elszólta magát valamelyik egyetemi hallgató, hogy „csak nem udvarolhat Balogh Edgár húgának”. A kusza levelekből kitetszett, hogy a leányélet nyiladozó kérdései közt szükség volna bátyja segítő, magyarázó szavára, már csak az egyre élesebben felvetődő világnézeti ellentétek tisztázása végett is. Prágából Ernő öcsém írta kétségbeesett sorait, kedves fiatal asszonyával — akit az „úri” család jó ideig nem szívesen látott, ugyancsak „egyszerű származása” miatt — a sió szoros értelmében éhezett, műegyetemi tanulmányait félbehagyta (mint „bizonytalan állampolgárságú”, ráadásul „kisebbségi”, semmiféle diákkedvezményben nem részesülhetvén), s apróhirdetéssel, ismeretségek hajhászásával, gyárkapuk előtt állingózva munkát keresett. Ö is tőlem várt segítséget. Gondoltam én is akkoriban Pozsonyra. A katonai szolgálaton túl voltam, egy hevenyészett katonai bíróság — ahol magyarul folyt ugyan a párbeszéd, de a jegyzőkönyvbe a „francia nyelven” kifejezés került — még Lúgoson felmentett a szökés vádja alól, s mint teljes jogú román állampolgár folyamodhattam volna rendes útlevélért. Volt ugyan jó adag sértettség bennem, ha arra gondoltam, mennyire magamra maradtam 1935-ben, amikor egyedül Fábry Zoltán búcsúztatott a stószi határban, de a hívások hatására felötlött bennem az az elképzelés, hogy a nagynémet előretöréssel szemben most Csehszlovákiában Részlet egy emlékiratból
